"Nem akartam azt a gyereket" - Így szültem én

Somi teljesen váratlanul, védekezés mellett lett várandós két fiú után egy kislánnyal. Hosszú út vezetett odáig, hogy lélekben teljesen elfogadja az új jövevényt. Ha ugyanis várva várt gyermek érkezik, akkor a terhesség eleje általában csupa öröm, ám ha váratlanul kopogtat a pici, már sokkal nehezebb feldolgozni az érzelmeket - így volt ezzel Somi és férje is.

"Nem viselne el a házasságunk még egy gyereket"

"4 éves volt a nagyobbik fiam, a kisebbik pedig nem egészen 5 hónapos, amikor kiderült a terhességem. Derült égből villámcsapásként ért a hír, hiszen szoptattam még, nem állt be a menzeszem sem, fogamzásgátlót is szedtem, és az állapotomnak nem volt semmiféle tünete sem. Rutinból teszteltem havonta egyszer, és egy teszt tagadhatatlanul két csíkot mutatott. Leírhatatlan, mit éreztem, de talán a tiltakozás és a pánik álltak legközelebb hozzá. Azonnal szóltam a férjemnek, akit szintén váratlanul ért a hír. Az orvosom még aznap megerősítette, hogy babát várok.

Iszonyatosan nehéz hét következett, a férjemmel felsorakoztattunk minden érvet a baba mellett és ellen is - egy komoly érv szólt mellette, hogy talán kislány lesz. Már annyit beszéltünk róla, hogy csak zsongott a fejem, és nem fért el benne egyetlen értelmes gondolat sem. Ha csak módom adódott rá, hevertem az ágyon, és próbáltam megoldást találni, de csak kusza gondolattöredékek jöttek elő. Az egyik beszélgetés alkalmával a férjem azt mondta, attól tart, nem viselne el a házasságunk még egy gyereket. Vakon szerettem, nem is gondoltam arra, hogy nem a többletterhektől, nehézségektől tart.

Végül meghoztuk a döntést, hogy nem tartjuk meg a babát. Azokban a napokban, amíg az engedélyt intéztük, teljesen befordultam. Nem akartam azt a gyereket, de nem akartam elvetetni sem, egyszerűen meg nem történtté akartam tenni az utóbbi pár hetet. A bizottsághoz elkísért a védőnőm is, aki tudta, hogy mennyire ki vagyok borulva. Végigzokogtam az egészet, és bár erős volt bennem az elhatározás, azt kívántam, bár ne írnák alá a papírt, és ezzel kivennék a döntést a kezemből. Aznap reggel, amikor be kellett mennem a kórházba, rájöttem, hogy nem tudom megtenni: még mindig nem akartam újabb gyereket, mégis képtelen voltam rá. A férjem pedig csak annyit mondott, hogy nem kell megtennem."

"Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, lányom lesz"

Mikor eldöntötték a kisbaba sorsát, Somi is megkönnyebbült, és jól viselte a terhességet is, a fel-felbukkanó kétségek ellenére is.

"Egészen felszabadultam a döntéstől. Szerencsés alkat vagyok, sem émelygés, sem hányinger nem gyötört. Erős voltam, és a két kicsi gyerek mellett igencsak aktív, nem utolsósorban pedig boldog, amikor megtudtam, hogy lányom lesz. Alig volt időm pihenni, de nem zavart, nagy elánnal vetettem bele magam a készülődésbe. A férjem is mindenben mellettem állt, ugyan keveset volt otthon, de akkor foglalkozott a fiúkkal, és nagyon várta a kislányát.

A szüléstől egyáltalán nem féltem, a két fiamat gyorsan és könnyen a világra tudtam hozni, az orvosomban is maximálisan megbíztam. De a kétségek, félelmek újra és újra rámtörtek. Most már szégyellem bevallani, de a 20. hétig talán azt sem bántam volna, ha nem marad meg a baba. Voltak persze csodás hetek, önfeledt tervezgetés is, főleg az utolsó 3 hónapban. Mivel a kicsi tabletta mellett fogant, elmentünk genetikai tanácsadásra. Ott azt javasolta egy idős doktor úr, hogy azonnal hagyjam abba a szoptatást, mert a kis korkülönbség miatt így is valószínűleg koraszülött, de legalábbis nagyon kis súlyú lesz a baba, ekkor volt a fiam 6 hónapos. Sírtunk mind a ketten az elválasztás miatt, pedig igyekeztem fokozatos lenni. Mára már kiderült, hogy teljesen felesleges volt a korai elválasztás, és semmi gond a tandem szoptatással, de ezt akkor még nem tudtuk."

"Már teher volt, hogy még egyben vagyok"

"Aztán két héttel a szülés kiírt időpontja előtt újra megváltozott minden. Pánikba estem, el sem tudtam képzelni, hogyan oldom majd meg az életünket, aggódtam, hogy a kicsi fiamnak nem jut majd elég belőlem. Ráadásul a kislány is megtréfált, mert harántfekvésbe fordult, és hiába fordította megfelelő irányba külső masszázzsal az orvos, szinte azonnal visszafordult. Így nagy volt az esély a császármetszésre, de az orvosom megígérte, hogy akár szülés közben is próbál fordítani majd rajta.

Egyik este, már a szülésre kiírt időpont után egyre sűrűsödő fájásaim lettek. A kórház 60 km-re volt, igencsak sietni kellett, de mikor odaértünk, kiderült, hogy zárt a méhszájam, és nincsenek megfelelő összehúzódásaim sem, így indulhattunk haza. Innentől még rosszabbul éreztem magam lelkileg: bizonytalan volt, hogy mikor indul meg a szülés, kevés időm volt a fiúkra a mindennapos CTG-re utazás miatt, és egyre nehezebben tudtam megoldani a felügyeletüket. Már teher volt, hogy még egyben vagyok, közben pedig iszonyúan féltem, hogy mi lesz velünk, ha megszültem. Nem vagyok büszke az akkori érzéseimre, de hozzám tartoznak, és így utólag azt gondolom, kellettek ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Végül 11 nappal hordtam túl a picit, talán érezte, hogy még nem vagyok felkészülve az érkezésére."

"Nem éreztem semmit"

Az orvosok végül meg akarták indítani a szülést, de aznap is hiába utaztak fel Somiék a kórházba. Végül hihetetlenül gyorsan megszületett Száva, 3800 grammal és 59 cm-rel.

"Aznap reggel berendeltek a kórházba szülésindításra. A vizsgálatkor azonban látták, hogy félharánt fekvésben van a baba, és annyira magasan volt a feje is, hogy nem lehetett burkot repeszteni, így kaptunk egy nap haladékot. Pedig annyira boldog voltam, hogy eljött a szülés napja, hogy nem vártam meg a liftet, a táskámmal a vállamon futottam fel a félemeletre. A rossz hír után vert hadként kullogtunk haza. Fáradt és elkeseredett voltam, és a fiúk is elég kimerítőek voltak aznap. Estére iszonyúan megfájdult a derekam, nem tudtam tőle elaludni sem. Kellett vagy két óra, mire rájöttem, hogy valójában nem is a derekam fáj, hanem fájásaim vannak.

Az éjszaka közepén visszaültünk az autóba, éjjeli negyed kettőre értünk be. A szülés meglehetősen gyorsan zajlott. Szerencsére a leányzó végül fejvégűbe fordult, és már érkezéskor eléggé ki voltam tágulva. Nem is maradt túl sok emlékem a szülésről. Kicsit sajnáltam, hogy nem maradt idő labdára, sétálgatásra és egyéb alternatív lehetőségekre, pedig sokat beszélgettünk erről a férjemmel. Éppen csak átöltöztem, az orvos megvizsgált, és már nem engedett sehova. Nem is csoda, mindösszesen 30 percet töltöttem a szülőszobán: iszonyú gyorsan tágultam, és 3 nyomásra kinn is volt a kicsi lány.

Amikor megszületett a kislányom, nem éreztem semmit, csak megkönnyebbülést. Odaadták, mellre tehettem, de szinte csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire fáradt vagyok. El is szenderedtem mellette, az apja pedig vigyázott ránk. Mivel a kórházban az éjjel született piciket a csecsemőosztályra viszik, végre alhattam is.

"Féltem a vele való találkozástól"

Somi és Száva találkozása katartikus élmény volt az immár háromgyermekes anyukának, és örökre a szívébe zárta kislányát.

"Reggel hatalmas bizonytalansággal a szívemben ébredtem. Hiányoztak a fiaim, betolakodónak éreztem a kislányomat, és féltem a vele való találkozástól. Húztam az időt, ahogy csak tudtam: lefürödtem, kipakoltam a táskámból, kifésültem a hajamat, hazatelefonáltam, hogy minden rendben van-e a gyerekekkel. Aztán egyszer csak nem volt már tennivaló, el kellett indulni a kicsiért.
Kitolták az osztály lengőajtaján a kis kocsijában. Félve néztem rá. De az a pillantás mindent eldöntött. Annyira gyönyörű volt a fekete kis fejével, lustán résnyire nyitott szemeivel! Rámtört a szégyen, a bűntudat, hogyan lehettem annyira alja ember, hogy nem akartam ezt a kis csodát?! Csak álltam ott a kicsi lány fölé hajolva, és zokogtam. Kisírtam magamból minden félelmet, bizonytalanságot, minden rossz gondolatot, és neki adtam minden szeretetemet.

Ez a hatalmas szeretet erőt adott a továbbiakhoz. Valahogy kibírtam a kórházi napokat, aztán rohantunk haza a fiúkhoz. A szoptatással sosem volt gondom, a babaápolást meg még nem volt időm elfelejteni. Gond nélkül váltottam háromgyerekes üzemmódra, és soha nem lehettem annyira fáradt vagy elkeseredett, hogy egy pillanatra is megbántam volna a világrajöttét. Még akkor sem, amikor kétéves korában az apukája végleg elhagyott minket, és magamra maradtam három gyerekkel. Talpra álltam, védtem, szerettem őket. Aztán társra leltem, és született még két babám, de ez már egy másik történet.

A lányom már 13 éves. Csodaszép, okos és meglehetősen kreatív. Ismeri a születése történetét, valahogy nem is volt kérdés, hogy megosszam-e vele. Kaptam olyan intelmeket, hogy ne tegyem, mert meggyűlölne miatta, de tudtam, hogy rosszabb lenne, ha kamaszkorban mástól tudná meg. Nem haragszik rám. Azt mondja, az számít, hogy a világra jöhetett, és hogy szeretem őt."

Amikor leszáll az éj... akkor indul a LifeNight! Kíváncsiak vagytok, milyen az, amikor egy kicsit bujábbak, perverzebbek és szabadszájúbbak vagyunk, a pasik pedig végre elárulják, hogy hogyan szeretik? Akkor gyere, ismerd meg a titkos énünket! Pikáns témákkal várunk hétköznap este 10 után a Life.hu-n!