"Kétszer is leesett a baba szívhangja" - Így szültem én

Krisztiék nagy örömmel várták első gyermekük, Nóri érkezését. A szülés bonyolultabban alakult, mint tervezték, és a gyógyulás sem volt zökkenőmentes.

"A legnagyobb álmom volt, hogy a páromtól kisbabám szülessen. Előtte megbeszéltünk mindent, mert a mai világban már nehezen vállal az ember gyermeket. Az első tesztem sajnos negatív lett, de a második hónapban pozitívat teszteltem - én voltam a világ legboldogabb embere. A terhesség kezdeti időszaka annyira nem viselt meg, bár a nyári meleget nagyon nem bírtam. Aztán 18 hetesen vérezni kezdtem, és sírva mentem be a kórházba, hogy valami baj van. A gyors ultrahang után az ügyeletes orvos megnyugtatott, hogy nincs semmi probléma, de azért a biztonság kedvéért befektet egy hétre megfigyelésre.

Ez a hét nagyon nehéz volt, aggódtam, de az orvosok még egy második ultrahangot végeztek. 19 hetesen kezdtem érezni a picim mozgását, és rá pár hétre már érezte a párom is. A nemét nem nézettük meg egészen a 36. hétig, csak ekkor tudtuk meg, hogy kislányunk lesz. Könnyes lett a szemem az örömtől. Hívtam a páromat, az ő válasza csak annyi volt: én megmondtam - kezdettől fogva érezte, hogy lány lesz a baba.
Az utolsó hetekben aludni se nagyon bírtam: hanyatt nem tudtam feküdni, mert nem kaptam levegőt, és járt az agyam, hogy lassan itt a szülés. Nagyon sok kérdés foglalkoztatott: mennyire fog fájni? Jól csinálok majd mindent? Kibírom-e hang nélkül? A kórház tőlünk 25 km-re van, a terhesség végén oda kellett bebuszoznom hetente kétszer, ami nagy pocakkal nem volt kellemes. Január 13-ra voltam kiírva, és aznap hajnalban rendszertelen, de erős fájásokra ébredtem, melyek később elmúltak, az NST is rendben volt. Az orvos viszont azt javasolta, hogy maradjak a kórházban, mert messze lakunk, és én is aggódtam, hogy nem érnénk be időben. Teltek a napok, de a baba sajnos nem adta jelét, hogy ki szeretne bújni."

Meg kellett indítani a szülést

A szülés nem a szokásos módon indult be, Krisztinek több napon keresztül rendszertelen fájásai voltak, míg végül a 41. hét végén megindították a szülést.

"Az éjszakát a vajúdóban töltöttem, egy ujjnyira voltam kitágulva, és a fájdalmaktól egy percet sem aludtam, csak szorítottam az ágy vasrúdját. Állandóan úgy éreztem, hogy 'nagydolgom' lenne a WC-n, a szülésznő viszont folyton azt mondogatta, hogy ne aggódjak, csak a baba helyezkedik. Így telt az éjszaka, és mivel reggelig nem volt meg a baba, éppen azt az orvos fogtam ki, akiről nagyon sok rosszat hallottam.

Mivel egyujjnyinál nem tágultam jobban, elhatározták, hogy megindítják a szülést. Beöntést is kaptam, és elküldtek zuhanyozni. A szülőszobán burkot repesztettek, a magzatvíz már zavaros volt, ami fertőzésveszélyt jelentett. Az orvos kézzel is tágított, de így sem történt semmi, ezért tíz órakor oxytocin-infúziót kaptam, ami olyan volt, mint egy lórúgás. Annyira felerősödtek a fájások, hogy azt hittem, megőrülök. Délben ez utóbbiak már össze is értek, azt sem tudtam, hol vagyok. Mivel rajtam volt az NST és infúziót is kaptam, csak feküdhettem. Amikor szülésznői segítséggel felálltam, elöntött minden, és a kislányom szívhangja is leesett, úgyhogy gyorsan visszafeküdtem.

Délután egykor már azt kérdeztem, mikor lesz ennek vége, mert nem bírom tovább. Nem bírtam nyitva tartani a szemeimet, fájás jött fájás után, de mindig úgy éreztem, hogy nyomnom kell, és nem tudtam visszatartani. Jött egy másik szülésznő, fogta a kezem, hogy próbáljam meg ellélegezni a fájásokat, de nem ment. Ki volt száradva a szám, inni viszont nem lehetett, így vizezett gézlappal törölgettem az ajkaimat. Egy ponton azt mondtam, feladom, nem bírom, semmi erőm nem volt, és közben féltem, hogy a picinek baja lesz. Négykor megérkezett a főorvos, megvizsgált, akkor háromujjnyira voltam nyitva, és a baba feje nagyon fent volt. Utasította az ügyeletest, hogy sürgősen vigyenek fel műteni, mert ennek így nem lesz jó vége. Mit keresek én még mindig itt, ha a baba szívhangja már kétszer is leesett?

Persze ezek hallatán még jobban megijedtem. Jött a gyors katéterezés, átfektettek egy másik ágyra. Megkérdezték, mi lesz a baba neve, amit két fájás közt ellihegtem, és már mentünk is fel a műtőbe. Epidurális érzéstelenítést kaptam, majd eltelt pár perc... és olyan megkönnyebbülést éreztem, hogy azt el sem lehet mondani! Két nap után végre nem éreztem semmi fájdalmat, és már azért beszéltek hozzám, mert majdnem elaludtam. A baba viszont nem sírt fel, miután kiemelték, az orvos azt mondta, azért, mert ő is nagyon elfáradt. Aztán persze végül felsírt, ekkor odahozták, adhattam neki puszit, és megmutatták, milyen nagy haja van. Nóri 15 óra 50 perckor látta meg a napvilágot 3220 grammal és 50 centivel."

Helyhiány miatt hazaküldték

Míg Kriszti sebét összevarrták, a babát elvitték megmosdatni, és csak este vitték vissza az anyukájához. Mindketten nagyon fáradtak voltak, így szoptatás helyett inkább aludtak egy nagyot. A kórházból viszont túl hamar engedték haza őket.

"Mikor visszavittek a megfigyelőbe a császár után, az ajtóban megjelent a párom és az anyukám, akik jócskán meg voltak ijedve attól, ahogy kinéztem. Nagyon örültem nekik. Másnap a felkelés nagyon nehéz volt, nagyon fájt a sebem. Mikor először próbálkoztam feltápászkodni, gyorsan visszafektettek, mert rosszul lettem. De aztán kicsit vártunk, és végül át tudtam battyogni a saját szobámba. Hozták a kislányomat, és bár senki sem mutatta meg, hogyan kell, sikerült szoptatnom is. A harmadik napon hazaengedtek, előtte kiszedték a varratokat, pedig azt még nem akkor kellett volna, de helyhiány volt a szülészeten, így hazaküldtek, akit tudtak.

Már aznap reggel be is lázasodtam, és eszméletlen fejfájás gyötört napokig. Mikor hazajöttünk a kórházból, első este olyan furcsa érzésem volt, mikor felültem megszoptatni a kislányomat. Azt hittem, ez csak a tisztulás, háromszor lezuhanyoztam egymás után, de nem gondoltam volna, hogy ez a bűzös valami a leragasztott hegemből jön. Szóltunk az orvosnak telefonon, aki azt mondta, ez a természetes sebtisztulás része. Teltek a napok, de csak nem lett jobb, hiába fertőtlenítettem a sebet, rosszul is éreztem magam. Öthetes volt a kislányom, mikor már meg tudtam nézni a hegemet, mert nem fájt, ha felhúztam a hasam. Akkor láttam, hogy egy nagy lyuk tátong a hegem közepén. Mikor az orvos - aki egyébként a műtétet is végezte - meglátta, nem jutott szóhoz. Gyorsan felmentünk a szülészetre, hogy lekezelje a sebet, mert könnyen el is fertőződhetett volna. Így is folyamatosan vissza kellett járnom kimosatni a lyukat.

A papíromon az állt, hogy belül 3-3, kívül pedig 1 centiméteres hegszétválás történt. Az orvos nagyon elsumákolta a dolgot, szerintem tudta, hogy valamit ő rontott el, mert mindig olyan időpontban kellett mennem, ami gyanús volt nekem, és hirtelen olyan kedves is lett. Később még egy pici lyukat is észrevettem, de az magától összeforrt. A mai napig nagyon csúnya a hegem, háromhónapos volt Nóri, mire teljesen rendbejöttem. Szerencsére ő ebből semmit nem vett észre, kilenchónapos koráig szopizott, jó baba volt.

Nagyon megszenvedtem vele, senkinek nem kívánom ezt, amin mi átestünk, de mindent megért! Van egy gyönyörűszép, okos, ügyes, csintalan kislányom, aki már 15 hónapos."