"Egyetlen dologtól rettegtem csak" - Így szültem én

Barbara már kétgyermekes, boldog anyuka, akihez állattenyésztő mérnökként igencsak közel áll a természet és az állatok. Első kisfia épp a nászútján fogant, a második már terv szerint érkezett, és mindkét szülése jó élményként maradt meg.

"Az első gyermekemet azért vállaltam, hogy a családi elvárásoknak megfeleljek. Ezért aztán majdnem sokkot kaptam, amikor kiderült, hogy gyakorlatilag az első adandó alkalommal megfogant a baba Horvátországban, a nászúton. Éppen egy többnapos állattenyésztési kiállításon voltam Kaposváron, marhák, lovak, szamarak között tettem-vettem, amikor gyanús lett, hogy késik a vérzésem, de fáj a hasam, aztán mégis megjött ugyan, de csak pár csepp.

Hazaérve elvégeztem egy terhességi tesztet, de magamtól is éreztem, tudtam, hogy mi a helyzet, még mielőtt ránéztem volna a két csíkra. Túl gyorsan sikerült. Túl hamar kellett lemondanom az addigi életem megszokott kedves dolgairól, főleg a lovaglásról és a tanya körüli sok-sok, gyakran fizikailag igen megterhelő tevékenységről. Teljes letargiába estem, éjjel-nappal hányingerem volt, állandóan fáztam, utáltam az egészet. Úgy voltam vele, hogy én majd rá sem nézek a monitorra, ha ultrahangra megyek, és velem be ne jöjjön a férjem a vizsgálatokra, szülésre meg aztán végképp ne, a kismamaruhák és minden kismamás dolog röhejes, és különben is, hagyjon mindenki békén. Elviselhetetlen voltam.

Aztán a terhesség előrehaladtával lassan elkezdett megváltozni a hozzáállásom. Jópofa pocakom lett, kifejezetten pici volt és aranyos, eltűntek a hurkáim, helyettük lett egy feszes kis dinnyém, végre hordhattam a szűk pólóimat. A terhességem utolsó napjáig belefértem a régi szeretett nadrágjaimba, csak éppen nem húztam be a cipzárt rajtuk. Rengeteget ettem, és nem híztam semmit, tele voltam energiával. Mindent megcsináltam a ház körül, elláttam az állatokat, rendeztem a veteményest, villanypásztort telepítettem, szóval pörögtem az utolsó napig. Izgalmas volt figyelni, ahogy alakul a testem, ahogy változik a gondolkodásom. Állattenyésztő mérnökként gyakorlati tapasztalataim vannak különböző állatfajok vemhességével, ellésével kapcsolatban, és természetesen állandóan összehasonlítottam magamat velük, a családomnak rengeteg vidám percet szerezve ezzel."

4 perc alvás, egy perc görcs

Mivel Barbara családjában könnyen szülnek a nők, ő sem tartott a szülési fájdalmaktól. A szülés végül a kórházban indult be, és Barbara hamar a karjaiba kaphatta Aport.

"A szüléstől egyáltalán nem féltem, főleg izgalmat éreztem és kíváncsiságot. Édesanyám és a nővérem is könnyen szült, úgyhogy úgy döntöttem, nekem is könnyen megy majd. Azt viszont nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fog beindulni a folyamat, honnan fogom tudni, mit kell már komolyan venni, mikor kell indulnunk. Szerencsére az élet megoldotta ezt a dilemmámat, ugyanis a kisfiam nem igyekezett különösebben kifelé, így a kiírt dátum utáni negyedik napon duzzogva-puffogva befeküdtem a kórházba. Másnapra mindenféle vizsgálatokat ígértek, így délután még kiszöktem a férjemmel pizzázni, fagyizni, sétálni a parkba.

Este nyolckor 20 perc különbséggel volt két, menstruációs jellegű görcsöm, majd ezután teljesen szabályosan, 5 percenként egyre erősebbek jelentkeztek. Három vagy négy alkalommal is kifutottam a WC-re, teljesen kitisztult a szervezetem. Amikor már harmadik órája tartott ez a dolog, és a görcsök idején a párnát haraptam, kisétáltam a nővérpulthoz, és elmondtam, mi a helyzet. Csináltak egy NST-t, ami nem mutatott semmit. Az ügyeletes orvos rettentő álmosan és morcosan megvizsgált, majd visszaküldött aludni, hogy majd a reggeli vizitnél jelentkezzek - azért az NST-s szülésznő odasúgta, hogy elkezdhetem szedni a homeopátiás bogyóimat. Az éjszakám igen izgalmasan telt: négy perc alvás, egy perc görcsölés, 3 óránként pedig bevettem a bogyót. Mikor végre reggel lett, szépen sorakoztam is a reggeli ügyeletes orvosnál, aki egy gyors vizsgálatot követően annyit mondott, hogy sipirc a szülőszobára, mert mindjárt itt a gyerek."

"Engem sehol és senki nem fog vagdosni"

Barbara egy dologtól félt csak a szüléssel kapcsolatban: a gátmetszéstől, így azt mindenáron el akarta kerülni. Az oxitocinos beavatkozást és a kötelező fekvést viszont ő sem úszta meg.

"Amikor az orvos elküldött a szülőszobába, kicsit megijedtem, hogy tényleg mindjárt itt a gyerek, és hűha, azt nekem meg is kell szülnöm. Egyben biztos voltam: engem sehol és senki nem fog vagdosni. Annyira rettegtem a gátmetszéstől, hogy az elmondhatatlan. Így aztán ahogy betettem a lábamat a szülőszobába, az volt az első dolgom, hogy ezt rögtön közöljem is a szülésznővel. Ő erre nagy duzzogva kiment, és beküldött maga helyett egy másikat - óriási szerencsémre!

Onnantól repült az idő. Megrepesztették a magzatburkot, bekötötték az oxitocint, és a szülésznő megjósolta, hogy két óra múlva már kint is lesz a baba. Felnéztem az órára, akkor volt pont reggel 8 óra. A férjem bő fél óra múlva érkezett meg. Jót nevettem rajta: abban a termetéhez képest túl kicsi, bilikék, kórházi eldobható apukaruhában, vállán a fényképezőgéppel pont úgy nézett ki, mint egy eltévedt turista. A vajúdás ezen részét nem részletezem, rossz volt, hogy nem kelhettem fel az ágyról, jobban esett volna állni. Ott a szülőágyon hánytam az egész terhességem alatt először és utoljára. Az ügyeletes orvos és a szülésznő gyakran benézett, de amúgy békén hagytak, és ez így rendben is volt. Aztán végre éreztem azt a bizonyos ingert, és tudtam, hogy már csak percek kérdése a baba kijövetele. A harmadik tolófájásra, 10 óra 10 perckor megszületett a kisfiunk, gátmetszés nélkül. Az orvos már vágott volna, a szülésznőnek köszönhetem, hogy kicsit lassítva, egy fél tolófájást elengedve sikerült a gátvédelem. Úgy gondolom, ha az orvos nem könyököl a hasamba, ezzel segítve a kitolásban, akkor az a háromöltésnyi repedés sem történt volna meg - a szülés legrosszabb része épp ez a három öltés volt, amit varrni kellett. A legjobb pillanat pedig az az érzés volt, ahogy kicsusszant a baba, egyszeriben megszűnt a fájdalom, mintha elvágták volna.

A kisfiamat nem adták oda azonnal, csak miután elvágták a köldökzsinórt, leszívták az orrát, úgyhogy szegény teli torokból ordított, amikor megölelhettem. Az első dolgom az volt, hogy megnéztem, nem áll-e el a füle, mint nekem. Nagyon szép kis baba volt már akkor, mázasan is."

A második babánál már sokkal jobban tudta, mit akar

Barbara első szülésének tapasztalataival gazdagodva a második gyermeknél már nagyon jól tudta, hogy mit - és mit nem - akar.

"Apor egyéves korában gondoltuk úgy, hogy érkezhet a kistestvére is, aki egy hónap alatt megfogant. A terhesség elején valamiféle kómás fáradtság lett úrrá rajtam, volt, hogy arra ébredtem délután, elaludtam játék közben, és a fiam is ott alszik mellettem. Annyira más volt ez a második terhesség, rosszullétnek nyoma sem volt, az első perctől kezdve jó közérzettel jártam-keltem. Ugyanúgy emelgettem, tettem-vettem, mint előtte, kifejezetten kevésbé kíméltem magam, mint az első terhességemnél. A szülés előtti hetekben kompletten felástam a veteményest, és jólesett a fizikai munka.

Mivel most biztosra akartam menni, megkerestem a szülésznőt, akivel ügyeletben szültem a fiamat, és megkértem, szüljünk most is együtt. Megdöbbenésemre ő köszönte meg a bizalmat! Megbeszéltük, hogy amennyire a kórház engedi, hagyjuk a dolgokat a maguk medrében haladni - ez az elég konzervatív beállítottságú kórházban nem is volt olyan egyszerű."

Barbara kislánya éppen olyan gyorsan érkezett, mint Apor, de a vajúdás órái sokkal vidámabban teltek.

"Egyik szombat este tompa, de azért már érezhető görcsök jelentkeztek. Éjjel nézegettem az órát, 20 percenként jöttek, néha elmúltak, néha erősödtek. Vasárnap délelőtt elmentünk nagybevásárolni, délután még egy kis erdőtisztítás, istállótakarítás is belefért, akkor már 7-8 perces fájásokkal - a görcs idején a vasvillára támaszkodtam, egyébként jól bírtam. Hívtam a szülésznőt, de megegyeztünk, hogy ezek még csak jóslófájások lehetnek. Azért századjára is átnéztem a kórházi pakkot, a fiam hátizsákját, a férjemnek elmondtam mindent, melyik nyúl fog fialni, hol találja a tyúkok eledelét, melyik legelőre zárja a lovakat, hova írtam fel az állatorvos számát, és így tovább. Éjjel már tudtam, hogy komolyan kell venni a görcsöket: beálltak 5 percesekre, és egyre erősödtek.

Reggel bementünk a kórházba, ahol megvizsgáltak, és megkaptam a belépőmet a szülőszobába. Ez a vajúdás nagyon jó volt. A drága szülésznőm végig mesélt, kérdezgetett, jókat beszélgettünk. Eleinte labdán ültem, de aztán már csak állni esett jól. Burokrepesztés és oxitocin most is volt, de őszintén szólva nem is bántam. Szép szabályos fájásaim voltak, ahogy kell, egyre intenzívebben, miközben jókedvűen nevettünk a fájások között. A férjem gyakorlatilag a vajúdás legvégére érkezett meg, de ez is pont jó volt így.

A tolófájások egészen mások voltak, mint az első szülésemnél: a lányom gyakorlatilag maga nyomta ki magát, én csak segítettem neki, megtámasztottam a fájáskor. Szabályosan azt éreztem, hogy nélkülem is halad előre, és végül úgy érkezett, mint egy rakéta, csodálom, hogy a szülésznőm el tudta kapni. Teljesen sértetlen gáttal szültem, gyakorlatilag a kötelező fekvés után, amikor felkeltem, fájdalmat, duzzanatot sem éreztem, ami arra utalt volna, hogy pár órája szültem. A lányomat, Regét azonnal ideadták, még lüktető köldökzsinórral, és ő nyugodtan simult hozzám pihenni. Nem sírt, csak amikor elvették pár percre macerálni. Érdekes módon - talán a hosszabb, tudatosabb ráhangolódás miatt - gyakorlatilag a megszületése pillanatában azonnal rám tört az az érzés, hogy ölni tudnék, ha valaki bántaná, és biztos voltam benne, hogy valóban lenne is erőm, energiám megvédeni őt.

A vajúdást és a szülést sikerült úgy megélnem, ahogy kell: nem a szenvedést, a fájdalmat láttam meg benne, hanem egy gyönyörű folyamatot, amit a természet csodálatosan alkotott meg. Megéltem, hogy a fokozatosság, az egyre növekvő intenzitás milyen okos dolog.
Még csak háromhónapos a lányom, de már most izgatottan gondolok a harmadik babánk születésére - reményeink szerint nagyjából két év múlva ez meg is történik majd."