Sarka Kata: "Más ember leszek, ha reflektorfénybe kerülök"

Jó két éve arra kértelek, hogy egy 10-es skálán határozd meg – mennyire vagy elégedett a külsőddel. Emlékszem, 6-ost adtál magadnak, amin én ki voltam akadva! Ott ült velem szemben egy szép nő, mint ahogy most is. Változott a pontszám azóta?

Azóta már picit feljebb ment. Most 7-es. Elértem azt a testsúlyt, amit akartam. Pár dologgal soha nem leszek elégedett magamon, de ezeket már igyekszem elfogadni. Viszont tudom, hogy még mindig van min javítani. Már nem fogyni, hanem formásodni, izmosodni szeretnék. Persze azért a napom nagy része nem erről szól!

Túlontúl szigorú vagy a külsődhöz. Megfejtetted, hogy honnan ered?

Magam sem tudom. Sokan kérdezik tőlem is, édesanyámtól is, miért küzdök állandóan? Talán nárcisztikusabb vagyok az átlagnál. Ha belenézek a tükörbe és nem tetszik, amit látok, borzasztóan le tud taglózni. Viszont most, amikor már hetek óta szénhidrátszegény diétán vagyok, és nap mint nap lemondok valami olyanról, amit szeretek – például a palacsintáról –, akkor sokkal jobban érzem magam. Ilyenkor, ha belenézek a tükörbe, azt mondom: oké, most megcsináltam, ez az, amit látni akartam!

Lehet, hogy ez nem is a külsődről szól, hanem arról, hogy újra és újra próbára tedd magad?

Azt hiszem, igen, mert ez mindennapi küzdelem. Szeretek edzeni, de fölállni a futópadra, és 15 km-t futni nekem nem arról szól, hogy szeretem a futást, hanem arról, hogy megint legyőzzem a lustaságomat. Inkább a következményei tetszenek. Az érzés, hogy megcsináltam! Én, aki az iskolában nem tudtam lefutni két egész kört egyszerre...

Feszegeted a saját határaidat.

Igen, mert hiába kézilabdáztam középiskolás koromban, akkor is az volt rám a jellemző, hogy meccsen mindent beleadtam, de az edzéseket próbáltam megúszni. Hiába sportoltam minden nap, mégiscsak husi tinédzser voltam.

Meg is akadt a szemem két fotón, amit magadról posztoltál a közösségi oldalon. Az egyiken kb. 30 kilóval voltál több, mint most. Azon gondolkoztam, vajon ezekben mi a fontosabb? Magadon látni a különbséget, vagy megmutatni másoknak, hogy meg lehet csinálni?

Mind a kettő. Álságos lenne azt mondani, hogy mások kedvéért csinálom. Elsősorban magamért teszem, de ha valaki ebből erőt tud meríteni, az jó érzés. Rengeteg levelet kapok, hogy a példámat látva álltak neki sportolni és foglalkozni magukkal.

Ha már fontos a tükör… A Nagy Duettben visszanézted magad?

Vissza. Nem a hangomat figyeltem, mert tudom, hogy nem vagyok énekes. Minden adást lenémítva néztem meg. Ezen mindenki ki volt akadva… Egy énekes műsort hang nélkül? De engem csak a külsőség érdekelt. Hogyan néztem ki a képernyőn.

És gyönyörű voltál… Ehhez kétség nem fér.

Én csak egyetlen adásban voltam megelégedve magammal! Akkor is láttam pár plusz dekát, aminek nem kellett volna ott lennie, de összességében rendben voltam. Amikor a Macarenát énekeltük. Fekete ruha volt rajtam, szép volt a hajam, a sminkem - arra azt mondtam, hogy oké. De a többi műsorban nem úgy néztem ki, ahogy elvártam volna magamtól.

A testképed szerintem nem reális. Tíz emberből tíz nem azt látja és nem úgy, ahogy te!

Te így gondolod?

Igen. Kimondhatom, hogy nagyon szűkre szabott, szigorú és határozott az a kontúr, amiben elfogadod magad?

Ez pontos megfogalmazás. Érdekes, mert sokan beszóltak az éneklés miatt, de azon csak nevettem. Hisz ez egy játék volt! Sokkal jobban fájt, ha azt mondták, hogy rossz volt a hajam.

Sokat hezitáltál azon, hogy elvállald-e? Bár már megszokhattad, hogy folyamatosan ítélkeznek feletted… De amit ebben a műsorban kellett csinálni, mégiscsak kívül esett a komfortzónádon!

Átbeszéltük Petivel, és gyorsan döntöttünk. Elmondtam neki a félelmeimet, és azok be is jöttek. Meg tudom mutatni neked, hogyan énekeltem a dalokat a próbákon, amikor csak páran voltunk ott. Mindenki nagyon lelkes volt, annyira jól mentek. Ezt nagyképűség nélkül mondom. De én már pontosan tudom, mit vált ki belőlem a stressz. Ha valaminek érzem a súlyát, ha egy nagyobb stáb áll velem szemben – akkor nem vagyok önmagam. Óriási gátak lesznek bennem hirtelen! Más ember leszek, ha reflektorfénybe kerülök. A töredékét tudom hozni annak, amit előtte tudtam.

Valahogy "összemész", kisebb leszel?

Sokkal. Emlékszem, az elején interjúhelyzetekben is így voltam. Ha visszanézem a régi felvételeket, olyan, mintha nem is én beszélnék. Évekkel ezelőtt elmentem beszédtanárhoz, Dibusz Évához, hogy segítsen. De ő sem tudott ezzel igazán mit kezdeni. Mondta, hogy ismeri ezt a jelenséget. A stresszhelyzet hozza ki és a megfelelési kényszer. Az életben nincs így, de tétes helyzetben a gátlás százszorosára nő.

Kétféle szorongás van vizsgahelyzetben. Van, aki az 50 százalékos tudást is képes 80-nak tálalni, és van, aki fordítva…

Én az utóbbi voltam! Ne is mondd… Az érettségim erre a legjobb példa. Becsületesen felkészültem, írásban mindenből ötöst kaptam, de amikor szóban kellett vizsgáznom, akkor a legjobb jegyem hármas volt. Ezért lettem mindenből négyes. Amikor több ember előtt kell produkálnom magam, akkor tényleg olyan, mintha összemennék. Amúgy sem vagyok soha a társaság középpontja. Egyáltalán nem vagyok az a típus. De én ezt tudtam már akkor is, amikor elvállaltam a Nagy Duettet, csak azt hittem, képes leszek leküzdeni. Aztán már az első főpróbán nem jött ki hang a torkomon. Ott álltunk egy nappal az adás előtt, és semmi… Képtelen voltam megszólalni, és csak remegtem. Szörnyű volt. Átéltem már ezt korábban is. Volt egy céges rendezvény, ahol egy terméket kellett volna bemutatnom. Sokat dolgozom marketingesként cégeknek, reklámokat értékesítek, és előadást kellett volna tartanom körülbelül ötven ember előtt. És képzeld el, fölkonferáltak, felmentem, volt egy prezentációm…, és amikor el akartam kezdeni, egyszer csak elfogyott a levegőm, és rosszul lettem. Képtelen voltam megszólalni, pedig napokig készültem rá. Borzasztóan szégyelltem magam. Ekkor döbbentem rá, hogy ez tényleg komoly probléma, és hogy ilyet soha nem szabad elvállalnom. Csak akkor megy, ha kérdeznek és nem nekem kell irányítanom az egészet. Ha nem rajtam múlik.

Ebből a szempontból elég komoly kockázatot vállaltál a Nagy Duettel.

Igen. Mert azt hittem, hogy le tudom küzdeni. De csak 30 százalékban sikerült. Szegény Juniorban is ezért volt nagy a drukk. Régen elképzelhetetlen volt, hogy bemenjek a színpadra és mindenki engem nézzen. Érdekes. Persze felmerül a kérdés, hogy akkor hogy csináltam végig a szépségversenyt? De ott legalább nem kellett megszólalni! Csak járkálni kellett. És ha el is rontottam egy lépést, az nem volt olyan feltűnő!

Küzdesz még ezzel? Meg akarsz szabadulni ettől a görcstől?

Inkább kerülni fogom az ilyen helyzeteket. Csak olyan felkéréseket fogok elvállalni, ahol nem én vagyok a középpontban.

Érdekes, mert a külső szemlélő azt hiheti, hogy te épp hogy ott akarsz élni! Hisz folyamatosan szó van rólad.

Sokan kérdezték már, hogy ha újra kezdhetném, akkor ugyanígy élnék-e. Erre a legtöbben nagyképűen azt mondják, hogy mindent ugyanúgy csinálnának… Én nem. Azon persze nem változtatnék, hogy Petivel legyek, de nem hagynám, hogy magával rántson a médiába, hanem meglennék ugyanúgy, mint ahogy például Tilla vagy Rákóczi Feri felesége. Tudható, hogy vannak, de nem látszanak annyit. Én is megállnék ezen a ponton. De annak idején nem kérdezték meg, hogy akarom-e… És ha megkérdezték volna, akkor is belementem volna, hiszen egy 19 éves lánynak izgalmas és vonzó, hogy bekerülhet a médiába. Nem láthattam előre, hogy ez mivel jár…

Például kemény ítéletekkel. Szerinted ezek rólad szólnak vagy Petiről?

Azt gondolom, hogy a kommentelők már összemosnak minket. Már mindegy, hogy melyikünkről szól. De tudod, én néha tényleg nem értem, hogy mi miért történik. Amikor egy tiszteletre méltó újságíró gyaláz anélkül, hogy ismerne engem! Hát mit tettem én, Sarka Kata Albertirsáról? De tényleg? Én soha nem bántottam senkit, nemhogy őt!

Elcsuklott a hangod…

Mert ezekkel szemben védtelen vagyok, és igazságtalannak érzem. A Facebook azért jó, mert bárkivel kapcsolatba tudsz lépni. Ha valaki ott ír negatívat, de legalább normális stílusban teszi, azzal vitatkozhatok, megpróbálhatom elmagyarázni, hogy mit nem lát helyesen.

Nem unod még a győzködést?

Unom, de akkor se tudok elmenni mellette szó nélkül.

Akkor, amikor két éve a külsődet 10-ből 6-osra pontoztad, akkor a családi életedre 9-est adtál. Saját karrierre vágytál. Most mi van?

Azóta sok mindent csinálok, amiben jól érzem magam. Amire akkor vágytam, már megvan, de lettek új hiányosságok!

Huncut a szemed… Rákérdezhetek?

Hát… Én vágynék még egy gyerekre. Nem feltétlenül most, de 30 éves korom után el tudnám képzelni. De lehet, hogy ez nem fog összejönni, mert Peti másképp vélekedik erről. Ő azt mondja, hogy van egy fiunk és egy lányunk, egészségesek vagyunk, miért kéne még egyszer azon aggódni, hogy minden rendben lesz-e? Neveljük ezt a kettőt teljes szívvel. De bennem ott van a vágy… Annyi, de annyi szeretetet adnak! Nekem nincs testvérem, és ha véletlenül történik valami a szüleimmel, akkor egyedül maradok a világon a férjemmel meg a gyerekeimmel. Ha még több gyerekünk lenne, akár még egy vagy kettő, akkor ők egymásnak is ott lennének, és akkor nyugodt szívvel fekhetnék le minden nap, hisz ők egész életükben támaszkodhatnának egymásra.

Neked nagyon határozott családképed van. Anno is elmesélted – a szüleid majd’ 30 éve élnek együtt, nincs is válás a családodban, akárhova nézel.

Az én fejemben nincs „B” opció. Bármilyen nehézségek is vannak, el kell fogadni, mert ebben kell élni életünk végéig. Mi egymást választottuk, összeházasodtunk, gyerekeink vannak és ez már így marad. Ebbe kell beleadnunk mindent, és ebből kell kihoznunk a lehető legjobbat, mert nincs következő.

Mondhatnám, hogy titeket elkényeztetett az élet. Mindenetek megvan. Igazán nem is éltetek át próbatételeket. Egy nagy hullámvölgyet mondjuk a médiában, a szakmában, egzisztenciálisan.

Nekünk is vannak nehéz pillanataink, még ha ezek nem is látszanak. De ezeken is együtt kell túllendülnünk. Mindent megbeszélünk. Mi sem élünk folyamatosan a napos oldalon. Én ott voltam Peti mellett y nehéz időszakában is. Amikor megismerkedtünk, épp kérdéses volt, hogy hol folytathatja. Felnézek rá, és hálás vagyok neki, ahogy apránként, lépésről lépésre mindazt megteremtette, amink van.

És mit szólsz ahhoz, amilyen szélsőséges az ő megítélése?

Az borzasztó! Nem is értem. Amikor nézem a Frizbiben, nem azt látom, amiről beszélnek, hanem egy tehetséges, agilis, kíváncsi embert. Őszintén megkérdezi azt, ami érdekli. Nem érzem, hogy ebben bármilyen pofátlanság lenne.

Cseperednek a gyerekek. Mit gondolsz, ők is automatikusan belenőnek ebbe a látványos életbe?

Noncsi nagyon ellene van. Nem is engedi, hogy idegenek fényképezzék. De Dávidnak tetszik az egész. A Frizbi forgatásán bele is ült az apja székébe. Ha megkérdezed, hogy mi szeretne lenni, azt mondja, hogy „Frizbi Hajdú Dáviddal”! Lehet, hogy ő ezt akarja majd, de a lányunk szerintem nem. Persze még nem lehet tudni, és amúgy is rájuk fogom bízni. Abban támogatjuk majd őket, amire vágynak. Hogy az életükre a 10-es skálán majd legalább 9-est mondhassanak, ahogy most én is!