Boggie: „Bármi elképzelhető és semmi sem lehetetlen”

Látom a tekinteteden a riadalmat. Mintha nem lennél felkészülve a támadásokra.

Azért bánt, mert nekem tényleg őszinték a szándékaim. Békére vágyom… A világban, körülöttem és magamban egyaránt. Nem hiszem, hogy ezt a dalt magyarázni kellene. Nem is akarom. Nyilván túl fogom élni a bántásokat, mert nem vagyok gyenge, de azért most megvisel. Ha majd megértem a miértjét, remélem, helyreáll a saját univerzumom.

Dühöt, értetlenkedést érzel? Páncélt húzol? Vagy hagyod, hogy hasson rád? Miként kezelsz egy konfliktus?

Lehet, hogy a műsorban nem látszott, de nem nagyon tudom véka alá rejteni az érzelmeimet. Az összes kapcsolatomban tiszta lapokkal játszom. Ha valami motoszkál bennem, nem bírom magamban tartani, feszít, nyomaszt, nem tudok aludni… Ezért inkább azt szeretem, ha kibeszéljük. Akkor és ott.

Amikor A Dal kapcsán faggattak a győzelemről, megragadt a válaszod: ”Készen álltam a feladatra, mert rendben vagyok magammal.” Érdekelne, hogy számodra mit jelent: „rendben lenni”?

Most érzem azt, hogy minden emberi és szakmai kvalitásomból képes vagyok a legtöbbet kihozni. Ami lehet, hogy egy skálán nem 10-es, de ami rendelkezésemre áll az úgy működik, ahogy szeretném. Ez egy lelki állapot - bizonyosság, önszeretet, elfogadás, elengedés. Nem izgulok, nem görcsölök, hiszen úgy történnek a dolgok, ahogy történniük kell. Pontosan és magabiztosan tudom, hogy mit szeretnék, ami azért fontos, mert ha ráállsz a saját ösvényedre, akkor folyamatosan jönnek az energiák, amik segítenek.

Talán a legnehezebb elhinni, hogy lehet bátorságom akarni…

Igen. Ez egy óriási akadály, és nagyon nehéz leküzdeni.

És talán nagyképűségnek is vélik, ha valaki vállalja.

Szerintem a hazai mentalitásunkban benne van, hogy jaj, nehogy túl határozottnak tűnjek, mert akkor azt hiszik, hogy beképzelt vagyok! Pedig ez tévút. Szerintem az élethez – és mindegy, hogy mi a szakmád – kell egy nagyon határozott önkép. Az, hogy tisztában legyél a képességeiddel. Ne értékeld túl, de tudd, hogy ki vagy. Sok ember már attól is fél, hogy ezeket megfogalmazza.

Amiről beszélsz - az önismeret.

Igen. Művészként nehéz, hisz folyamatosan kritikák érnek, mondják, hogy mit hogyan csinálj. Emellett pedig még ott van a saját tükör, amibe az ember belenéz… Én a mai napig hajlamos vagyok csak a hibákat látni a produkciómban. Nehéz eljutni addig, hogy azt mondd – rendben van, bár most nem jött ki úgy az a hang, de sebaj, majd legközelebb sikerül. Gyakran az ember jobban lehúzza saját magát, mint a külvilág. Óriási lépés volt, amikor képes lettem elfogadni magam azzal együtt, ahol éppen tartok. Előtte állandóan marcangoltam magam és folyamatosan ott lebegett a kérdés: „tényleg elég jó vagyok-e, szeretik-e az emberek, amit csinálok?” Amióta elengedtem ezt - kevesebbet is hibázok.

Ahogy a szakmai fejlődésedet néztem, sok mentorra akadtam. Erdélyből származó énektanár, Micheller Mirtyll… Aztán Palya Bea következett, akivel - ahogy olvastam - nemcsak a hangodon, sokkal inkább magadon dolgoztatok. Mint egy coachingban.

Egész pályafutásom alatt igyekeztem tökéletesíteni az énektechnikámat, ami nagyon fontos alap. 6-7 éve koncertezek, ami komoly tanulópénz, hiszen ott derül ki, hogy működik-e az, amiket megtanultál az énekórákon. Két évvel ezelőtt azt éreztem, hogy egyre jobb vagyok a koncerteken, órán viszont lemerevedek, begörcsölök. Myrtill is azt tanította, hogy a hang igazán az érzelemtől szólal meg. Felfedeztem, hogy amikor ott a közönség és adhatok, akkor szinte kinyílik a lelkem, de ha pusztán egy feladatot kell végrehajtanom, akkor nem megy. Rájöttem, hogy nem vagyok az a típusú énekes, akit felkeltesz és leénekli a csillagokat, hanem nagyon érzékenyen működök belül. Ezért fontos, hogy egyben legyek, mert csak akkor tudok áradni, és mindent átadni, kiengedni, amit szeretnék. Ilyesmiken tipródtam, amikor elolvastam Palya Bea könyvét… Apukámtól kaptam 2011 októberében úgy, hogy novemberben volt a születésnapom, de ő előre felköszöntött. És mire elérkezett a szülinapom – apu meghalt… Kérlek, ne kérdezz erről többet, legyen elég, hogy ez volt életem legnehezebb időszaka. A lényeg, hogy ez volt az ő utolsó ajándéka nekem. Egy darabig csak kerülgettem a könyvet, utáltam, rá se bírtam nézni. Aztán egy kisműtét miatt kórházba kellett mennem és bevittem magammal.

Minden ellenérzés ellenére.

Azt akartam, hogy apu ott legyen velem. Elkezdtem olvasni, faltam a sorokat, és azt éreztem, hogy úristen, ez a nő ugyanazokon a hullámokon megy át, amin én! Megnyugodtam, hogy nem vagyok kripli, aki állandóan bántja magát, hisz más is ugyanezeken gyötrődik! Megkerestem Beát, két hét múlva már ott ültem a nappalijában, és négy órát beszélgettünk.

Amivel egy hosszú együttgondolkodás indult el. De igazán mi volt a lényege? Már ami nyilvánosan megfogalmazható.

Felszabadított. Volt olyan, hogy a zokogástól a kacagásig mindent átéltünk. Úgy megpiszkáltunk egy dalt, hogy rengeteg fájdalom szakadt fel belőlem réges régről.

Vagyis a zenén keresztül utaztál önmagadban?

Körülbelül igen. Már régóta éreztem, hogy a szakmai fejlődésem szorosan összefügg a lelkemmel, és ebben Bea is megerősített. Olyan dolgokkal néztem szembe az ő segítségével, amikkel egyedül nem mertem volna. De szakmailag is sokat segített. Épp a Parfüm című dalban, amit technikailag nagyon nehéz elénekelni. A koncerteken leginkább azt a dalt várják – és én sokszor rágörcsöltem. Bea például úgy gyakoroltatta, hogy kinyitotta az ablakot és azt mondta: képzeld el, hogy ott ül a háztetőn egy kislány – énekeld neki! És ahogy elképzeltem a célt, máris jöttek a hangok. Egyszerűen csak helyzetbe kellett rakni a dalt. Igen, ha megvan a szándék, akkor meg tud szólalni mélyről és igazán.

Mikor érezted először, hogy van szándékod? Hogy valamit kifejezni is szeretnél és nem pusztán az éneklés a cél?

Azt tudom, hogy kiskoromban, amikor még nem gondolkoztam ilyesmiken, akkor sokkal erősebb volt a jelenlétem. És aztán a folyamatos tanulással, megfelelési kényszerrel épp ez az őserő tűnt el. Már huszonévesen Kőbányára jártam zeneiskolába, amikor Faragó Béla tanár úr íratott velünk egy esszét azzal a címmel, hogy „Miért zenélek?”. Banális kérdésnek tűnik, de miközben a választ fogalmaztam nagyon sok mindenre rájöttem. Mert persze, tök jó énekelni, de mi az, amit igazán szeretek benne? Nagyon szeretek adni, látni azt, hogy boldogan mennek haza az emberek. Ilyenkor azt érzem, hogy hasznos vagyok, van értelme a létezésemnek. Elkezdtem összegyűjteni a gondolataimat, és amiket ott leírtam, ma is érvényesek.

Nem mindegy, hol cseperedik az ember lánya. Egy olyan családban, ahol a nappaliban ácsorog a zongora – talán könnyebben szippant be valakit a zene, vagy legalábbis jobban adottak a feltételek az induláshoz. Te Csepelen nőttél fel panelben, munkásszülők gyerekeként – ezt mesélted valahol.

Tényleg egyszerű családból származom. Apukám lakatos volt, anyukám pedig szövő-fonó. A Csepeli Erőművekben ismerkedtek meg. Szeretem Csepelt, mert a sajátomnak érzem az ottani életképeket – kész szociológiai tanulmány. Bárkivel könnyen el tudok beszélgetni, és ezt a képességemet annak köszönhetem, ahonnan jövök. Nagyon hamar meg kellett tanulnom boldogulni. Semmi hátszelem nem volt, bár apukám mindenben támogatott. De akkoriban még fillérekbe került a zeneiskola és egy szegényebb család is megengedhette magának. Persze, kiskoromban azt éreztem, jaj, de jó lehet annak, akinek mindene megvan! Bezzeg én milyen csóró vagyok. De így most, 28 éves fejjel már azt látom, hogy úristen, de jó, hogy így nőttem föl! De jó, hogy a magam útján kellett járnom és mindent én értem el! Erre nagyon büszke vagyok. Sok történetet hallunk arról, hogy nyomják a gyereket, de nincs mögötte érték.

Téged nem nyomtak, hanem hagytak.

Hagytak, igen. Apukám nagyon kifinomult ember volt. Ne egy kemény, marcona munkásembert képzelj el! Intellektuális volt, fogékony, érzékeny és nagyon jókat lehetett vele beszélgetni. Élvezte, hogy büszke lehetett rám. Fürdött abban, hogy na, ez az én kislányom! Nem azon törte a fejét, hogy hogyan fogok ebből megélni. Lehet, hogy azért se, mert már kiskoromban nagyon céltudatos voltam. Nem kellett velem leülni tanulni, nem kellett motiválni. Látta, hogy megyek előre és tudom, hogy mit miért teszek. Tavaly a Parfüm kapcsán erősödött meg bennem igazán, hogy valóban képes vagyok hatni a zenémmel. A hirtelen jött siker után hónapokig azon gondolkoztam - ez tényleg én vagyok? Tényleg sikerült? Aztán leesett, hogy bizony ezt én csináltam, ez az én dalom, az én arcom, az én üzenetem. És egyre tisztábban éreztem, hogy ezzel a képességgel valamit komolyan kezdenem kell.

Még erősebb benned a közlési vágy?

Igen. És azóta ezt még nagyobb feladatomnak érzem. Hogyha én tudok pozitív változásba irányt mutatni, márpedig tudok - ebben 100 százalékig biztos vagyok -, akkor nekem ez a feladatom.

Nem nyomaszt is egyben?

Néha igen. Van, hogy azt érzem, elbírom a világ súlyát, néha meg azt, hogy kicsike vagyok és összeroppanok alatta. Az a szerencsém van, hogy nagyon jó emberek vannak körülöttem. Ha meginognék, akkor ott a férjem, a kiadóm, a menedzserem, a szerzőtársam – összekapaszkodunk.

Érdekes, hogy a férjedről nem nagyon beszélsz. Mikor rákérdeztek, azt mondtad, nem akarod, hogy egy mézesmázos love storyt kerekítsenek a történetetekből.

Igen, tényleg nem akartam, és ő sem akar szerepelni. Ez magánügy. Hány olyan példát látunk, hogy amint egy kicsit beengedik a médiát, szétbomlik, ami addig egységes volt. Nem akarjuk, hogy a mindennapjaink sérüljenek.

Honnan vagytok ti ilyen okosak?

Nem tudom.

Végre kacagsz! Már régóta vagytok együtt?

Nagyon régóta. 12 éve.

Még kamaszként találkoztatok, vagyis együtt nőttetek fel!

Hát igen, ebből lehetne egy hatalmas love story, mert tényleg gyönyörű. 16 évesen jöttünk össze, azóta együtt vagyunk, és tavaly házasodtunk össze. Sok mindent átéltünk és végigcsináltunk együtt.

Lehet, hogy fölfogjátok, ez olyan ritka érték, amit inkább őrizni kell?

Azt hiszem, igen.

Pedig így beáldozol bizonyos népszerűséget, amibe egyébként már belekóstoltál, amikor 2011-ben elindultál a Csillag születik versenyén.

A CSISZ-ben nem éreztem jól magam. Emlékszem, amikor a tapsmester biztatta a közönséget a dalunk után, és én annyira elszégyelltem magam. Akkor már pontosan tudtam, hisz jó pár koncerten túl voltam, hogy milyen meló a tapsot kivívni. Hamisnak éreztem sok mindent és nagyon összezavarodtam.

A Dalon miért indultál el?

Tudjuk, hogy miről szól a dalom, és ezeket a gondolatokat én el szeretném juttatni Európához. Ennél jobb felületet nem tudok elképzelni arra, hogy minél többen megismerjék.

Az a fontosabb, hogy a dal eljusson, és nem az, hogy Európa megismerje Boggie-t?

Biztos furcsán hangzik, de számomra ebben nem én vagyok a legfontosabb, hanem az ügy, az üzenet. Aminek nyilván én vagyok a gyökere, én viszem előre, de fontosabb a dal maga.

Év végén össze szoktad írni, hogy mi mindenre vágysz a következő esztendőben. 2014 decemberében rajta volt a kívánságlistádon A Dal?

Naná! És nem is úgy, hogy szeretnék első lenni a hazai döntőn, hanem hogy szeretném megnyerni az Eurovíziót. Tudom, hogy ez sokak számára furcsa lehet, de azért én így fogalmaztam meg magamnak.

Minél nagyobb vágyat fogalmazunk meg, annál jobban húz? Abban hiszel?

Abban, hogy nagyban játszunk… Persze az úton rengeteg pici lépcső van, amit nem lehet kihagyni. A Parfüm sikerét is sok láthatatlan lépés előzte meg.

Na, de 2013-ban nem írhattad papírra, hogy 30 millióan nézzék meg a klipedet világszerte.

Ilyet nem írtam le, persze. De akkor tapasztaltam meg, hogy bármi elképzelhető és semmi sem lehetetlen! Ha azt mondtad volna két évvel ezelőtt, hogy lesz majd egy magyar kislány, akinek a dala bejárja a világot – nem hittem volna el, mint ahogy senki sem. És mégis sikerült! Ebből én annyi energiát kaptam! Számomra az sem elképzelhetetlen, hogy Bécsben nyerjek. De már nincs bennem görcs. A lehetőséget látom! Tudod, igazán azt szeretném, hogy az emberek a példámat ismerve elhinnék: merni kell hinni, dönteni és lépni. A határ a csillagos ég, de tényleg!