Csonka András: Anyu, ugye hallasz? Szeretlek!

Tisztelt Hölgyem!

Mint azt bizonyára észrevette, hétfőnként ezen az oldalon a “Szia, anyu!” megszólítással kezdem a leveleimet. Persze, hogy észrevette, hiszen írt is nekem a Facebook-oldalamon egy kommentet, ahol kifejti, hogy Ön szerint beteges az, hogy én levelezek az Anyámmal, kvázi beszélek hozzá. Tegnap volt anyák napja, úgy terveztem, hogy mint ilyenkor mindig, csak Anyunak szentelem ezt a pár sort, most mégis szeretnék kivételt tenni, hiszen Ön is jogosan várja el, hogy észrevételeire reagáljak.

Drága Asszonyom!

Őszintén mondom, tanácstalan vagyok. Semmiképpen nem szeretnék magyarázkodni, hogy miért is fontos nekem, a lelkemnek az, hogy kontaktusban maradjak a már 9 éve halott anyámmal. Na meg Önnek talán túl idegenül hangzana, amikor elmesélném, milyen kapcsolat volt Anyám és köztem. Igen, beszélek Hozzá. Ki kell Önt ábrándítanom, nem csak hétfőnként a blogomban. Szinte naponta eszembe jut, hiszen ott van körülöttem fényképeken, tárgyak által sugárzott emlékekben. Beszélek hozzá előadások előtt, amikor az Ő segítségét kérem, hogy úgy játszhassak, hogy Ő is büszke legyen rám. Beszélek hozzá, ha tanácstalan vagyok, ha végletesen elbizonytalanodom. Ne ijedjen meg, ezek nem hangosan kimondott gondolatok, elég ha magamban szólítom meg és képzelem el, mire hogyan reagálna. Vannak ám még “beteges” dolgaim. Mivel személyesen már évek óta nincs itt velem, a temetőbe viszem a virágomat anyák napján vagy a születésnapján. És igen, beszélek vele. Soha többé nem érinthetem meg Őt, ezért képzelje el, Asszonyom, amikor megsimítom a sírkövét, kicsit úgy érzem, mintha az Ő kezét simogatnám meg. Sőt le is ülök a kőre, és az olyan, mintha az ágya szélén ülnék, Ő hallgatna engem, én pedig csak beszélek. Kérek és imádkozom. Mert veszettül hiányzik a lénye, a szeretete, a ragaszkodása, a védelme, a feltétel nélküli odaadása, a mosolya, a határozottsága. Jó, tudom, mindebben egy nagyfokú önsajnálat is benne van. Vállalom. Miért ne sajnálnám magam, ha arra gondolok, hogy soha nem lesz már, aki ilyen mélyen, őszintén és minden érdek, feltétel nélkül szeressen? Persze itt van a családom és a barátaim, de ők is tudják, hogy ez nem ugyanaz.

Kedves Hölgyem! Önnek talán már az is sok, amit eddig leírtam, de ha már önvallomás, legyen teljes. Képzelje el, a szekrényemben őrzök egy ridikült. Ez Anyué volt. Amikor hirtelen meghalt, épp ez volt nála, és a kórházban én már csak ezt kaptam vissza belőle. Minden úgy van benne, mint azon a napon. A fésűje, a notesze, pénztárcája, kis csoki, a papírzsebkendő-tartója. Bevallom Önnek, hogy néha elhúzom a ridikül cipzárját, és akkor még ennyi év múltával is érzem azt az illatot, ami Ő volt. Ugye ez is milyen “beteges”? Vagy ez a jelző már talán kevés is Ön szerint? Ki tudja?

Küldök Önnek három képet, amin mi vagyunk Anyuval. Látja, azt nem is tudom megfogalmazni elég jól, ami ezekben benne van. Ez az, ami talán a legjobban hiányzik. Az érintése. Az ölelése. A keze. Bármit megadnék azért, hogy ezt csak egyszer az életben érezhessem újra! Tudom, ezt hiába várom. Így marad a hit, hogy egyszer, valahol, egy másik dimenzióban megtehetem.

Nem kérem, hogy értsen velem egyet, Asszonyom, csak azt kérem, egy kicsit gondolkozzon el azon, amit írtam. Ha Ön szerint ez még mindig “beteges”, akkor legyen. Beteg vagyok, és soha nem akarok ebből kigyógyulni! A legjobbakat kívánom Önnek, Csonka András

U.i.: Anyu, ugye tudod, hogy ez a levél azért inkább neked szól?! Amit most el akartam mondani neked, benne van. Szeretlek.