Gesztesi Károly: „Ki kellett mondani, hogy igenis, ő az én fiam”

Hahó, itt vagy már? Képes vagy pár perc alatt váltani?

Egyre nehezebben. Régen elég volt előadás vagy forgatás után fél óra, egy óra, mostanában pedig hajnalig fent vagyok, és jár az agyam. Általában kettőig nem tudok elaludni, hajnalban pedig már futok az Omszki-tó körül. Azt érzem, hogy eljött az idő, amikor húznom kell egy vonalat. Hiszek Istenben, és hiszem azt, hogy mindig küldi nekem a jeleket. Egy ideje filmeket nézegetek, amire korábban nem volt időm, jegyzetelek, leírom a dialógusokat, lesem az arcokat… Figyelem a hatásokat. Valamitől nagyon érzékennyé váltam mostanában. Gazember vagy, mert jókor fogsz meg így előadás után. Ilyenkor más lelkiállapotban vagyunk mi, színészek.

Még szerencse, hogy mosolyogva mondod, hogy gazember vagyok! Megnéztem és elolvastam mindent, ami mostanában fellelhető volt rólad, és az volt a benyomásom, hogy mintha keresnéd, hogy merre tovább…

Édes, drága jó feleségeim és azok, akikkel együtt éltem, tudják, hogy mindig azt mondom – futnak a lovak, mint a lóversenyen, és még nem tudom, melyiket választom. Ez most szinte mindenre igaz az életemben.

Átmeneti állapotban vagy? Bizonytalan zónában?

Ne értsd félre, remekül érzem magam a bőrömben. Sok mindent el kellett engednem mostanában, és most épp nagy magányban vagyok, de ezt én választottam, és jól érzem magam benne. Kitűztem magamnak egy határidőt – június tizedikét –, akkor kezdek el majd nagyon dolgozni. Most egy amerikai turné helyett úgy döntöttem, hogy fölmegyek a Mátrába. Ott is van egy szép kis házam, és csak gondolkodni szeretnék.

Pár hete még úgy volt, hogy utazol…

Nem megyek Amerikába, mert bár biztos baromi jókat buliznánk, de most azt hiszem, hogy más a dolgom. Három szóban össze tudom foglalni: csönd, magány, nyugalom.

Ha arra van szükséged, akkor miért vállaltad be az elmúlt hetekben a zajt? Mármint hogy kamera előtt vallottál magadról – először a Frizbiben, aztán Összezárva Friderikusszal…

Ezek kellettek! Tudtam, hogy Hajdú Peti a barátom, és nem fog bántani engem, és abban is biztos voltam, hogy Sándor nagyon jókat fog kérdezni. Így is lett. Amikor Claudiával együtt éltem, akkor ment a Claudia Show, és ők nem voltak jóban. De én azt mondtam, hogy ez egy fantasztikus ember. Ha már fölkért, ráadásul a legelső adásba – nem volt kérdés, hogy elvállalom, már csak poénból is.

Nem érezted a kockázatát annak, hogy túlságosan lemeztelenedik a lelked?

Nem. Tudtam, miről fog szólni a műsor, hogy őszintének kell lenni, de ez engem egyáltalán nem zavart. Attól lett annyira nézett, mert én ilyen vagyok. Ott is, otthon is, és most is. Bennem nincs kontroll, hogy valamiről ne beszéljünk. Engem nem érdekel.

Pedig azt gondolnám, hogy ennyire ismert és népszerű emberként talán érdemes lenne óvnod magad. Jó páran döntenek úgy, hogy inkább páncélt növesztenek.

Nem kell. Csodálatos volt, hogy amikor a műsor után lementem hétfőn a békásmegyeri piacra, a zöldségesem megszólított: „Művész úr, annyira jó volt, amiket mondott! Rozézik, pálinkát iszik – hát mindannyian ezt tesszük!” Valaki más pedig azt mondta: „Annyira emberi volt!” Nézd, egyet tudni kell – vagy teljesen visszavonulsz, vagy belemész abba az utcába, amit felkínálnak. Nekem óriási élmény volt. Nagyon jólesett ez a kitárulkozás, ráadásul vannak olyan helyzetek – biztos te is tudod –, amit a volt pároddal, ha ketten vagytok, nem úgy éltek át. Másképp fogalmazódnak meg dolgok, és másként is hatnak. Nem vagyok hülye, pontosan tudtam, hogy ez most arról szólt, hogy bizonyos dolgokat ki kellett mondani, és le kell zárni egy részét az életemnek. Én nyíltan vállalom, hogy nincs olyan barátnőm vagy barátom, akivel ezeket kibeszélhetném. A gyerekem kapcsán mindenki feszegette a kérdést… Azt gondoltam, hogy most véget vetek ennek.

Nyomasztott?

Engem nem, csak túl sok kérdés volt. Ki kellett mondani, hogy igenis, ő az én fiam. Akkor mi Claudiával papíron még házasok voltunk, de már nem voltunk együtt. Azért is kellett nyíltan vállalni, mert a fiam mindjárt iskolába megy, és nem jó hazugsággal kezdeni. Sajnálom és szégyellem, hogy én, aki őszinte embernek tartom magam, egy darabig nem tettem meg. Nem magam miatt, hanem azért, mert nem akartam, hogy megbántódjanak a körülöttem lévők. Én bármikor bevallottam volna, de nem akartam fájdalmat okozni másoknak. Most jött el az ideje. Azt éreztem, hogy egy tabula rasát kell csinálnom - most tiszta lapot nyitok.

Engem nagyon megérintett, amikor arról beszéltél, hogy szerinted senki nem érthet igazán.

Van egy remek író – Pirandello –, ő írja le azt, hogy ha valamit a másiknak mondunk, bár a szavakat érti, de a tíz százalékát se érzi át. Sajnos én ezt 22 évesen olvastam el, és ott valami eltört bennem. Hogyha azt írta volna, hogy ötven százalék, akkor azt gondolnám, van értelme küzdeni, de tíz százalék borzalmasan kevés. Ezért nem várom el senkitől, hogy átérezze azt, amit én. Én mindent beengedek és átengedek magamon. Van, aki azt mondja, hogy ez hiba. Szerintem pedig kell! Jöjjön minden, és majd valahol leülepszik! Aztán majd abból születhet egy szerep vagy egy film… Ezt érzékenységnek hívják. Hála istennek most a birtokában vagyok, és nem is akarok tőle megszabadulni.

Miért, régebben nem volt? Mostanra karcolt annyit rajtad a sors?

Igen. Mélyült. Ezért nem kell elmenekülni. Azt gondolom, hogy amíg színész, rendező vagy producer akarok lenni, addig ez jó, és szükségem van rá. Most például éjszakánként írok egy forgatókönyvet. 1944-ben játszódik a német megszállás idején. Erős, kemény film lehet belőle.

Szerinted mindent be kell engedni, mert minden leülepszik, de közben az is eszembe jut, hogy mennyit bír el az ember lelke?

Jót kérdezel – nem tudom.

Azt mondtad Fridinél, hogy írtál magadnak egy kérdéslistát, és keresed a válaszokat.

Sok mindenre megtaláltam már. Szakmai kételyem nincs igazán. Pontosan tudom, hogy milyen színész vagyok, kivel akarok együtt dolgozni, mi mindent akarok csinálni. A magánéletem kapcsán mozgatott meg olyan dolgokat, amiken eddig még nem gondolkoztam…

Azt hisszük, hogy attól, hogy felnőttünk, elmúlt a múlt… De közben meg mégis itt van velünk sok minden feldolgozatlanul.

Igen. Eltelt harmincegynéhány év, és nem vagyunk tisztában a kapcsolatainkkal, a szüleinkkel, nagyszüleinkkel, vagy épp csak egy matchboxszal, amit 12 évesen karácsonyra kaptunk… Hát látod, ezért üldögélek kint reggel ötkor a teraszomon. Kezemben egy pohár rozéval mindig születik egy-egy újabb gondolat. Vagy egy ötlet… Színház vagy film. Én nem azért iszom, hogy berúgjak, hanem azért, mert hálistennek közben nagyon termékenyen jár az agyam.

Azt mondod, jól vagy. De közben azt is megfogalmazod, hogy tiszta lapot szeretnél, és épp most húzol egy vonalat… Békében vagy magaddal? A sikerekkel könnyű, persze. De a kudarcaiddal?

Most valami furcsa állapotban vagyok, amit még nem nagyon értek, de hagyom, hogy átmosódjon rajtam… Nincs olyan pontja az életemnek, amit megbántam volna. Így van ez jól. Most meg kell hoznom pár döntést, és utána megint nyugalom lesz.

Amikor kamaszként még a vízilabdaedzésekre jártál, és még csak elképzelted a távoli, felnőtt jövődet – miről álmodoztál?

Arról, hogy nagyon híres színész leszek. Igazából ez akartam lenni, ami vagyok – csak nem tudtam, hogy ez nem lesz jó. Legalábbis ebben a formában nem. Most nem. De várjál! Tudom, hogy én magam irányítom a sorsom. Tudom, hogy mikor mit kell csinálnom. Most szükségem van erre az egy hónapra, sok futásra, és arra, hogy kitisztítsam a gondolataimat. Még sok mindent nem tudok megfogalmazni. Lehet, hogy ha pár hét múlva tennéd fel a kérdéseidet, akkor okosabb lennék, bölcsebb dolgokat mondanék. Jelenleg abban vagyok biztos, hogy itt a határ… Változtatnom kell. Egyedül akarok lenni, bámulni ki a fejemből, és teázgatni vagy borozgatni. Valamitől besokalltam. Szerintem te is ismered ezt az érzést. Hálistennek sok felkéréssel megkeresnek, de most semmire nem mondok se igent, se nemet. Időt kérek. Aztán majd biztosan megint minden rendben lesz. Az egyik fiam mondja mindig – „Apa, a végén minden jóra fordul!” Ülök kint hajnali ötkor a jacuzzimban, aztán ébredés után odajön hozzám ezzel a mondattal. Olyan szép. És igaza is lesz. Mindjárt. Hamarosan… De most épp olyan vagyok, mint a szomorú szamuráj…