Gyerekeket tanít dzsúdóra a fiatal magyar politikus, Bősz Anett - Interjú!

Ha azt mondanám, hogy a legfontosabbat, az nem volna igaz, de hogy az egyik legrégebbi „társam", ami mindig, mindenhová elkísér, az biztos. Két és fél éves voltam, amikor először voltam ovisoknak szóló dzsesszbalettedzésen, és én voltam a legkisebb, mert még óvodába sem jártam. Később jött az úszás, aztán a dzsúdó, amit az iskolával együtt kezdtem el.

Azt fogalmaztam meg magamnak egyszer, olyan 17-18 évesen, hogy három területen, fejben, lélekben és fizikailag egyszerre kell fejlődnöm, ott kell lennem mindhárom dimenzióban, hogy kiegyensúlyozottan tudjak járni a saját utamon, és le tudjam győzni az elém gördített akadályokat. Ez nagyjából azóta tartja magát. Ez azért elég nagy szerep, főképp, hogy nélküle nem lenne rendben a másik két terület.

Egyértelműen a dzsúdó az első számú sport az életemben, de már egy kisebb csapatban vagyok, mint ahol versenydzsúdósként éltem az életem. Ebben a klubban komolyan veszik a harcművész-mentalitást: a befelé figyelés legalább olyan fontos, mint az, hogy fizikálisan vagy technikailag hol tartok a fejlődésben. Ennek az új csapatnak köszönhetem, hogy elkezdtem teljesítménytúrázni, és futok is, de az inkább kiegészítő edzés. Szeretem a street workout pályákat is, amiben a legjobb, hogy a nap bármely szakában használható, csak el kell odáig futni és vissza. A saját testsúlyos edzésekhez pedig kifejezetten ideálisak ezek a pályák.

Fiús kislány voltam. Fára másztam, kemény csatákat vívtam az óvoda udvarán, és extrém helyzetekbe kevertem magam a biciklivel – még akkor is, ha épp nem volt kivel versenyezni –, úgyhogy az irány már megvolt, csak a sportág nem. Édesanyám járt tornázni a Honvéd dzsúdótermébe, és a szüleim úgy mesélik a történetet, hogy hatévesen a tatami felé mutattam, hogy „olyat akarok csinálni". Nem sokkal később indult új dzsúdótanfolyam piciknek, én meg ott ragadtam. Mindent szerettem benne, első perctől komolyan vettem, és úgy emlékszem, hogy engem is komolyan vettek. '94-ből van az első érmem, nem voltam még nyolcéves, onnantól kezdve majd 15 éven át folyamatosan versenyeztem. Válogatott versenyző voltam 14 éves korom óta. Beszippantott. Szerettem utazni, szerettem megmutatni, mit tudok, szerettem a gyakorlatokat, időre ledobálni, kötelet mászni, erősíteni, fekvőtámaszozni, edzőtáborozni. Egyedül futni nem szerettem, de aztán megsérültek a vállaim, és mivel ez az egyetlen mozgáslehetőségem adódott, az is csatlakozott a szeretett edzéseim közé.

Mivel Németországban szocializálódtam ilyen értelemben, azt hiszem, hozok onnan is néhány módszert, játékot vagy metódust, de alapvetően kiforrott edzővé most kezdek válni, és azt is érzem, hogy hosszú még ez az út. Ennek a tanévnek a végével járok olyan három és fél évnél, amit edzőként is megéltem, és ez az első csapat volt az első „zöldmezős beruházásom", a gyerekeket senki sem tanította előtte dzsúdóra, sem nekik, sem nekem nem kellett igazodnom korábban megtanult elemekhez. Itt mutatkozhatott meg először a saját szemléletem igazán.

Szerintem nem árulok el vele nagy titkot, hogy a liberális nevelési elvekhez ragaszkodom. Jó, hogy ez egészen mást jelent, mint amit az előítéletek, amelyek körülírják. Fontos, hogy a gyerekek szabálykövetővé és együttműködővé váljanak, valódi csapattá, akik nemcsak rám mint oktatóra, hanem egymásra is figyelnek. Mint csapattársak észrevegyék, ha valakinek fájdalmat okoztak, tudják, hogyan kell ilyen esetekben viselkedni, vagy mikor kell abbahagyni a bohóckodást, és megfogni a tatamit, mert kezdődik az edzés. Fontos az is, hogy mondjuk a sértett fél tudja azt mondani: „semmi baj". Ezeket van, hogy hosszú hónapokba telik felépíteni, de amikor készen van, egy csodálatos világ veszi kezdetét, ami nem azt jelenti, hogy valaki nem jön aznap szétesetten, vagy nem trollkodik, de azt mindenképp, hogy itt partnerségi viszonyok vannak, amiben alapvetően több lehetőség rejlik, mint az alá-fölérendeltségi rendszerekben.

Ebben benne van az is, hogy nekem, oktatóként stabilabbnak kell lennem, mint amilyennek egy poroszos rendszerben lennem kellene. A poroszos rendszerben világos a helyzet, nekik csönd van, az történik, amit a tanár mond. De így nem leszünk egyenrangú partnerek. Úgy az igazi kihívás vezetővé válni, hogy nem alkalmazok megalázó kényszerítőeszközöket, és nem használom ki a hatalmi pozíciómat. Persze az elején óriási hangzavarba torkollik az ilyesmi, aztán középtávon már érződik az a bizalom, ami felépül ennek köszönhetően köztünk, és azt is jól értik ezek az egészen picik is, hogy milyen szabályrendszer szerint működik a mi iskolánk. Egy hete övvizsgáztak. Nem lehetett rájuk ismerni. Ha a szeptemberi énjüket a júniusi mellé tudnám tenni, lennének meglepetések. Nagyon büszke vagyok rájuk.

Megbirkózni a gondolattal, hogy belőlem nem lesz olimpikon. Ez közel 15 év versenysport után, 21 évesen, óriási lelki feladat. Új értelmet kerestem magamnak a sporton belül, de a tény, hogy az élsportolói karrierem végül nem ért célt, éveken át elég fájdalmas volt, akkor is, amikor ennek a terhét már nem éreztem nap mint nap. Mára ez elmúlt. Sokat segített benne az, hogy megismerhettem egy nyugat-európai modellt, ahol a hobbisportolókat is nagyon megbecsülik, és ahol az a fontos, hogy mindenki jól érezze magát a bőrében, aki fellép a tatamira. Jó, hogy később itthon is találtam egy ilyen szemléletű közösséget. Kimondhatatlanul sok örömet okoz az, hogy ott vagyok ebben az egészen pici teremben, járom az utam, gyakorlok, önvédelmi technikákat is, amik számomra újak a dzsúdóban, és az is, hogy időnként egymásnak tartunk edzést a felnőttekkel.

Van egy aranyszabály, amit időjárástól és minden mástól függetlenül tartok: minden másnap edzem. Ez időnként azt eredményezi, hogy este 11-kor húzok futócipőt, máskor meg azt, hogy a reggeli futás olyan özönvízszerű esőben történik, mintha úszni mentem volna, de ez mind megéri. Nem csak azért, mert a bőrömben jól érzem magam tőle, hanem azért is, mert a körülményektől való függetlenedést, és a minden pillanatban való maximális teljesítményt gyakoroltatja velem. A közéletben nagyon sok olyan helyzet van, amiben koncentráltnak és összeszedettnek kell lenni, sok körülményt nem tudok befolyásolni, nekem viszont stabilnak és erősnek kell lennem. Ehhez acélosodni kell. Szeretem, hogy fel tudok nőni ezekhez a feladatokhoz, és ez a sportmúltam nélkül nekem nem menne, ebben biztos vagyok.

Szerintem nekik lenne egy olyan tanácsuk számomra, hogy tanuljak meg pihenni. (nevet) Esetenként már az is sikerül.