Kamarás Iván: A színészet skizofrén szakma

Peller Mariann: Iván, te miben hiszel?

Kamarás Iván: Először is önmagamban hiszek.

P.M.: Ez egy nagyon jó válasz!

K.I.: Muszáj hinnem önmagamban. Ez a színészek furcsa paradoxonja, hogy azt kell hinned, hogy te vagy a legjobb a világon, közben pedig tudnod kell, hogy semmit sem tudsz.

P.M.: Ez egy skizofrén állapot...

K.I.: Bizony, nagyon is skizofrén állapot, a rinocérosz bőr mögött az érző szív.

P.M.: Tudom, hogy foglalkozol a lelkeddel, de az is foglalkoztat, hogy mi dolgod van itt a Földön, ebben az életben?

K.I.: Persze, hogy foglalkoztat, kit ne foglalkoztatna?

P.M.: Van olyan.

K.I.: Persze, azt is tudom. Engem foglalkoztat, és azt gondolom, hogy tanulni jöttünk ide, legalábbis úgy érzem. Ahogy megyek előre az életkoromban, egyre inkább kezdem érteni, hogy valami keresnivalóm van itt. Régen ezen nem gondolkodtam. Húszévesen még nem érti az ember, hogy mit keres itt. A szakmai dolgaim ugyan nagyon jól mentek, azok adtak valamiféle célt, ezért irányban tartottak, de mellette nem igazán láttam, hogy mi dolgom az életben ezen kívül, vagy ezen túl. A szerepeken keresztül keresgélte a személyiségem önmagát, ezért is mondhatjuk, hogy a színészet skizofrén szakma. Egyik személyiségből a másikba lépünk, közben pedig állítgatjuk a saját személyiségünk amplitúdóit. Utána vagy úgy maradunk, vagy nem. Ha nincs meg a valós önképünk, akkor össze is zavarhat bennünket.

P.M.: Hogyne! Neked kiforrott már az utóbbi időben az önképed?

K.I.: Ahhoz képest, hogy milyen volt előtte, biztos, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb állapotba kerültem mostanra. Nyilván több időt töltöttem magammal, elkezdtem szembenézni saját magammal. Nagyon sokan úgy érzem, hogy ebben a gépezetszerű, rohanó világban nem érzik erre az igényt, vagy ha az lenne is, idő nincs rá. Rohanunk egész nap, mikor végre hazaérünk, akkor is inkább a tv-t kapcsoljuk be ahelyett, hogy a saját csöndünkben ülnénk egy picit. Ott a család, a munkahely, nem tudunk egy kis időt önmagunkkal eltölteni.

P.M.: Ráadásul ott a félelem, mert szerintem félelmetes dolog önmagunkkal szembenézni.

K.I.: Persze, hiszen teljesen ismeretlen terület, egyáltalán nem tudjuk, hogy mi van a mélyben. Gyerekkorunkból fakadnak a tárgyiasulatlan, vagy akár tárgyiasult félelmeink, melyek elkísérnek bennünket. Azt gondolom, hogy a félelem valójában a halálból fakad, a mi kultúránkban ugyan elfogadott, hogy a halál létezik, de hogy pontosan mi lehet utána, azt megpróbáljuk eltusolni. Mintha nem akarnánk tudomást venni róla.

P.M.: Mit gondolsz, léteznek ezt megelőző életeink, van mennyország?

K.I.: A karmában, a reinkarnációban abszolút hiszek. Szomorú lenne azt gondolni, hogy ennyi volt, és akkor kész. Az sokkal jobb verzió, hogy a lélek elszáll, a test pedig meghal, aztán kap a lélek egy új testet. Nekem ez szimpatikusabb. Valláshoz nem kötődöm, de hiszek egy felsőbb erőben. Azt gondolom, hogy a hit és a remény rendkívül fontos az emberiség számára. Aki semmiben nem hisz, annak sokkal nehezebb.

P.M.: Úgy veszem észre, hogy valójában mindenki hisz valamiben. Még az is, aki azt mondja, hogy ő ateista. Valahogy mindig kiderül, hogy ő valójában nem istentagadó, hanem sokkal inkább haragszik az istenre.

K.I.: Nyilván, ott van bennük a békétlenség. Másnak miért jó, nekem pedig miért rossz?

P.M.: Előfordul, hogy te is így tekintesz az életedre?

K.I.: Hogy igazságtalanságok érnek-e? Nem vagyok én sem mindennel elégedett, ha objektíven nézzük, saját magammal sem. Van csomó olyan dolog, amit én nem így teremtettem volna magamon, ha lehetett volna, de ezeket próbálom megoldani valahogy. Aztán persze az se sikerül, de tök mindegy, mert mégiscsak megtettem, amit tudtam, és egyébként épp ezek tesznek engem egyedivé a többi emberhez képest, hogy pont ilyen az orrom vagy a tartásom.

P.M.: Azt mondják, hogy a lélek, amikor kiválasztja a születendő testét, akkor pontosan tudja, hogy miért éppen azt és olyat választ, amilyet. Mert pont ezekre a paraméterekre van szüksége ahhoz, hogy fejlődni tudjon azok által is. Te rájöttél már, hogy mi lehet a sorsfeladatod ebben az életben?

K.I.: Én azt gondolom, hogy a színészet abszolút az. Ezen keresztül üzeneteket közvetíthetek az embereknek. Érzem, hogy ilyen szempontból minden színész médium, azaz közvetítő, és hiszem, hogy ha a testemet, lelkemet, szellememet tisztán tartom, akkor tisztábban tud átjönni rajtam az üzenet is.

Gyurkó Katalin: Van egy Szűz aszcendensed, egy Rák Holdad, és egy csomó Skorpió bolygód. Az aszcendenst talán úgy lehet legjobban lefordítani, hogy személyiség. Az a személyiségszerep, amelyben a leginkább kell, hogy fejlődj ebben az életben. A Szűz aszcendens arra utal, hogy hogyan és mire használod a testedet, mennyire vagy bátor, kísérletező vele. Sok olyan életből jössz, amikor egyáltalán nem vigyáztál a testedre, túlhajtottad, erre most oda kell figyelned. Egyben azt is jelenti a Szűz, hogy nagyon sok szuverenitást, szabadságvágyat hozol magaddal, nem viseled jól, ha korlátoznak. Azt hiszem, alkalmanként kockázatokat is vállalsz a testeddel kapcsolatban, sok olyan élet látszik, amikor foglalkoztál archaikus mozgásformákkal, harcművészetekkel.

K.I.: Igen, igen! Én ezt tudom, nem véletlenül foglalkozom vele most is. Ezek a mozgásformák valahogy természetesek számomra. Nem azt mondom, hogy nem kell őket tanulnom, de...

Gy.K.: Emlékszel rájuk.

K.I.: Igen.