Utazás a lelked körül Peller Mariann-nal: Dolhai Attila

Peller Mariann: Szoktál foglalkozni a lelkeddel? Elgondolkodsz időnként azon, hogy vajon létezhet-e több is annál, mint amit a szemünkkel képesek vagyunk látni?

Dolhai Attila: Igen, és biztos vagyok benne, én hiszek. Katolikus családba születtem, abban a szellemben nevelkedtem. Ez meghatározza az én hitemet, hiszek az Istenben, hiszek egy mindenek feletti jóban, ami nagyon sok erőt ad azokban a helyzetekben, amikor esetleg nehezebb élethelyzetekbe kerülök. Vagy olyan helyzetekben, amikor nem tudom eldönteni, hogy mi a helyes. Olyanok vagyunk, mint a mókusok a mókuskerékben, csak hajtjuk az életünket, de nem tudunk kiszállni belőle. Vagy akár a félelmeink miatt nem tudunk kiszállni, amiket igyekszünk ugyan kezelni, de nem mindig sikerül. Van, aki pszichológushoz jár ezzel, van, aki coachhoz fordul, mert úgy érzi, szüksége van a segítségre, sokszor pedig elég egy jó emberi beszélgetés is. De szükségünk van valamiféle kapaszkodóra, hogy túllendüljünk a holtpontokon, nekem ez a vallás.

P. M.: Akkor ez a gyerekkorodtól így van, ugye?

D. A.: Igen, és köszönöm a szüleimnek, hogy ebbe beavattak. Mélyen vallásos emberek, és valóban volt már olyan élethelyzet, amikor erre szükségem volt. Még ha olyan apróságokról is van szó, mint amikor elmész felvételizni a Színművészeti Egyetemre.

P. M.: Ezek egyáltalán nem apróságok, hiszen az egész életutadat befolyásolhatja.

D. A.: Amikor nem is tudod eldönteni, hogy mi a te utad. Vagy akár egy fontos vizsga előtt, tele vagy aggodalommal, félelemmel, olyankor is erőt ad a hit.

P. M.: Mielőtt színpadra lépsz, akkor is előfordul, hogy egy kicsit befelé fordulsz?

D. A.: Én igazság szerint, egyszerű férfi vagyok, tehát csak egy irányba tudok gondolkodni, ezért közvetlenül színpadra lépés előtt én már csak a feladatra tudok koncentrálni. Szeretem tudni, hogy mit miért csinálok. Másokkal szemben azonban sokszor vagyok bizalmatlan, akik esetleg közvetítői szerepet vállaltak. Ezzel kapcsolatban is vívok magammal csatákat, időnként, hogy miért is vagyok én bizalmatlan, lehet, hogy nem kellene. De például a főpróbahéten azért előfordult már, hogy elmorzsoltam egy-egy imát.

P. M.: Ezek szerint imádkozol?

D. A.: Reggelenként szoktam, majdnem minden reggel.

P. M.: Ez beszélgetés Istennel, vagy az ismert imák egyikét mondod el?

D. A.: Hol így, hol úgy. Van, amikor csak elhadarom, de van, hogy beszélgetünk. Ezt egy pap ajánlotta nekem egy olyan helyzetben, amikor úgy éreztem, nem biztos, hogy tudok magamon uralkodni, és valóban hasznosnak bizonyult az évek során, megnyugszom tőle. Tudod, ez komoly erőt ad. Azt érzem időnként, mintha ettől legyőzhetetlen lennék, mint a Rettenthetetlenben Mel Gibson karaktere.

P. M.: Ez nagyon jó gondolat.

D. A.: Persze ez nem jelenti, hogy én tévedhetetlen lennék, vagy ne lennének téves gondolataim a világról, csak azt gondolom, hogy ezek fontos eszközök. Aztán ha már a hitről kérdeztél: én például mindenszentekkor kifejezetten nem szeretek a temetőbe menni. Egyébként sem, de akkor különösen. Inkább otthon meggyújtom a gyertyát.

P. M.: Miért van rossz érzésed tőle? Rossz a hely kisugárzása számodra?

D. A.: Nem, inkább az emlékezéssel van bajom. Azzal, hogy az az érzésem, hogy minél többet akarunk valakire emlékezni, annál kevésbé tudjuk őt elengedni. Ő megtette, amit az életében kellett, amire hivatott volt. De lehet, hogy összekötődik bennem a ministráns kori élményeimmel, amikor elkísértük a papot a temetésre, és ott néztük a sok rokont, aki elbúcsúztatta a hozzátartozóját. Lehet, hogy ez is okozott némi rossz érzést.

P. M.: Megértem. Mert valójában a búcsú, a gyász és az emlékezés is intim dolog, belső munka.

D. A.: Igen, tudod, amikor a nagymamámat veszítettem el, a temetésén nem tudtam ott lenni, de előbb lementem, hogy elköszönjek tőle. Amikor ott voltam vele, éreztem, hogy az már nem ő, az csak egy test volt.

P. M.: Te tartasz a haláltól?

D. A.: Persze, mindenki, akinek gyerekei vannak, azt lesokkolja, hogy úristen, gyerekeim vannak, és fel kell nevelnem őket! Meg a ház, és a hitel... (nevet) Valóban foglalkoztat időnként az elmúlás, és bár régen idegesített, hogy a szüleim arról beszéltek, hogy régen lakodalmakba jártunk, most pedig már temetésekre. De ettől még ez így van.

P. M.: Szerinted mi vár ránk a halál után?

D. A.: Tudod, én nem gondolkozom ezen, mert elfogadom, amit a vallásom mond. Hiszek a túlvilágban, és abban, hogy van egy mindenek feletti jó. De persze valójában nem tudjuk elképzelni emberi aggyal, hogy milyen lehet ez az egész, ezért emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel mindezt, mert csak így tudjuk befogadni. Olyannak képzeljük, amilyennek képesek vagyunk elképzelni.

Novák László: Három nagy arkánumot húztál. Ez azért is különleges, mert csak 22 ilyen nagy jelentőségű lap van a 78 lapos pakliban. Ezek a lapok mindig fontosabb, mélyebb dolgokról mesélnek. Ilyennek lát mindenki: egy király ül a trónján.

D. A.: Drágáim, eddig miért nem mondtátok? Hol a koronám?

N. L.: Itt, a lapon! Érmék minőség, föld jelleg, ami azt jelenti, hogy elég magabiztosan ül a trónján. Én ebből arra következtetek, hogy te olyan ember vagy, aki elég jól eligazodik a földi világban, jól is tudja magát menedzselni. Mert pontosan tisztában van vele, hogy ki ő, és milyen belső értékei vannak.

D. A.: Én ezzel egyet tudok érteni. De ezzel ki ne értene egyet?

N. L.: Még azt is jelentheti, hogy nagyon jó apaképed van, vagy akár nagyapa.

D. A.: Stimmel, az apa. A nagyapámra nem emlékszem.

N. L.: Ami a tudatalatti tartalmakat illeti: elég sok életed volt már, és ezek nagy volumenű, alkotó életek voltak. Ezekből sokat hoztál magaddal, és gyakran felbukkanhat, csak valószínűleg nem tudatosodik benned.