Természetesen azt egy embertársunktól sem lehet elvárni, hogy egy számára szokatlan vagy érdekes dologra ne figyeljen fel, adott esetben ne kezdje el nézni. Az azonban igenis mindenkitől elvárható, hogy kíváncsiságával próbáljon meg nem beletaposni a másik ember érzéseibe.

 Az alábbi levelet egy olyan olvasónktól kaptuk, akit fejkendője miatt megbámultak egy bevásárlóközpontban.

Nyílt levél a nőnek, akire rákiabáltam sorban állás közben

Sajnálom. A helyzet az, hogy a kelleténél egy kicsivel tovább bámultál. Már megszoktam, hogy megbámulnak, de nem ennyi ideig. Vasárnap reggel volt. Én voltam az a nő, aki mögötted állt a sorban a bevásárlóközpontban.

Forrás: Dreamstime

Én voltam az a nő, aki fejkendőt viselt.

Nyilvánvalóan feltűnt neked, hiszen meglehetősen hosszasan és kitartóan bámultál.

Én voltam, aki a földet néztem, és vártam, hátha abbahagyod. De te csak néztél tovább. Nem volt más választásom, meg kellett szólalnom. "Mi van?" - kérdeztem. Vagyis hát, legyünk őszinték, inkább ordítottam... Ösztönösen és dühből tört ki belőlem a kérdés. Számomra is idegenül hangzott, de nem tudtam mást tenni. És látszólag hatásos volt, ugyanis abbahagytad a bámulásomat. Nem válaszoltál semmit, csak fogtad magad, és elmentél.

Üzennél valakinek? Üzenj a Life.hu-n keresztül!
Régóta nyomja már a szívedet egy feldolgozatlan sérelem? Név nélkül, mégis őszintén le szeretnéd írni a gondolataidat egy családi, munkahelyi problémával kapcsolatban? Írd meg nekünk az info@life.hu e-mail-címre, és öntsd ki a szíved a Life.hu segítségével!

Én is elmentem, egy teli bevásárlószatyorral, elszorult torokkal, vörös arccal és zavarodott lelkiállapotban.

Aztán sírva fakadtam. Nem miattad. Hanem amiatt, ahogy reagáltam.

Én már hozzászoktam, hogy kendőt viselek, ahogy a családtagjaim, a barátaim, a szülők, a tanárok és a játszótéri gyerekek is. A postás nem lepődik meg, ha meglát a kendőben, sem a közértes, akihez minden reggel betérek. És a munkatársaim? Az első sokk után, és miután megtudták, hogy nem haldoklom, csak a hajam hullik, ők is természetesnek vették. És a legfontosabb, hogy a lányaim már nem is látják. A legkisebb lányomnak már szinte az összes plüssmacija is kendőt hord. Ő találta ezt ki, ez az ő játéka, ő így teszi hétköznapivá a dolgot.

Forrás: Dreamstime

De komolyan mondom, neked nagyon kényelmes lehet. Nem törődni az illemmel, nem törődni olyan felesleges dolgokkal, hogy hogyan kéne vagy nem kéne viselkedni. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet, én ugyanis néha már belefáradok abba, hogy mások érzéseivel foglalkozom, illetve azzal, hogy nehogy megbántsam őket.

Az a momentum a bevásárlóközpontban azonban elgondolkodtatott.

Vajon mi lett volna, ha nem kiabálok rád? Tovább bámulsz?

Esetleg odébb álltál volna, és megjegyezted volna annak, akivel voltál, hogy "szegény lány"? Ezt is megszoktam már. Ezután szokott következni a kérdés: "És hogy vagy?" Amire már begyakoroltam a helyes választ: "Köszönöm, jól, és te hogy vagy?"

Forrás: Dreamstime

Sajnálom, hogy rád förmedtem, de dühös voltam. Dühös voltam a betegségemre, a hajhullásomra. Nem volt szép, de nem tudtam ellene tenni.

Kedves hölgy, a bevásárlóközpontból! Nem haragszom, amiért megbámultál, és kérlek, te se haragudj, amiért rád ordítottam. De kérlek, ha legközelebb látsz valakit, aki eltér az átlagostól, ne bámuld meg. Inkább gondolj arra, hogy fogalmad sem lehet arról, mi zajlik annak a másik embernek az életében. Nekem anyukám már kiskoromban megtanította, hogy nem illik másokat bámulni.

És ami engem illet, én pedig megfogadom a buddhista bölcsességet: "Aki haragot tart, olyan, mint aki egy forró szenet vesz a kezébe azzal a szándékkal, hogy megdobjon vele valakit: saját magát fogja elsőként megégetni."