Nyílt levél a szaranyázóknak

Mindenki megnyugodhat, ezek az állítások nem a szerkesztőség véleményét tükrözik – bármilyen szomorú is, ezekkel a kegyetlen megjegyzésekkel az édesanyák egymást szokták piszkálni.

Az úgynevezett „szaranyázásból” lett elege egyik olvasónknak, és klaviatúrát ragadva megírta nekünk az alábbi nyílt levelét.

Találkoztunk tanácsadásokon, baba-mama klubban, fagyizónál. Néztétek a tündéri kisbabámat. beszélgeti kezdtünk. Hamar felteszitek a kérdést, hogyan szültem.

Látom az arcotokon azt a szájhúzást, van, hogy nem mondjátok, van, hogy igen: hát igen, te a könnyebbik utat választottad, mint a celebek, nyilvánvaló, hisz egy deka sincs rajtad.

Először is, nem, nem én választottam. Ha rajtam múlott volna, én inkább vajúdni szerettem volna. De abba az egyikünk biztosan belehalt volna.

Másodszor, tudod, ez nem a könnyebb út. Van egy 12 centis vágásom. Nyolc órával a műtét után fel kellett állnom. Az bizony nem volt egyszerű. Tudom, neked gátmetszésed volt, te ülni is alig tudtál, hát és az a 12 órás szenvedés, na, az szülés.

Harmadszor, a köztudattal ellentétben nem ezen múlik, hogyan húzódik vissza a pocak, nem ezért hordom a régi ruháimat. Hajlamos vagyok hízni, állítólag a hormonrendszerem nem működik tökéletesen. Ez volt az oka annak is, hogy éveken át csak próbálkoztunk összehozni a babát. Diétáztam a terhesség alatt, dietetikus tanácsait követve.

Ez az én döntésem volt, és hidd el, amikor csokit kívántam somlóival meg egy vödör puncsfagyival, nagyon nehéz volt. Utólag azt mondom, megérte, mert anyukaként is bele merek nézni a tükörbe. Tudom, tudom, azt mondod erre, a gyermekem nem az alkatom miatt fog szeretni. De ez nem is erről szól.

Aztán jön a következő kényes téma. Szoptatok-e. Persze a fintor újra megjelenik az arcodon, főleg, ha úgy jutunk el ehhez a témához, hogy átalussza-e az éjszakát. Mert a babám jól alszik, kábé két és fél hónapos kora óta nincs éjjeli evés, este 8-kor elalszik, reggelig a hangját sem hallani. Ekkor jön az, nahát,

No és persze te ezt a műanyag vacakot biztos sosem adnád a babádnak.

Tudod, te is odaadnád neki, ha látnád sírni az éhségtől. Tudod, nincs annál borzalmasabb érzés, mint amikor mellre teszed a babád, de ő sírni kezd, mert éhes, és semmi sem jön. Megveszed az összes tejfakasztó teát, kapszulát, döntöd magadba a malátaitalt, szívsz rengeteget, de semmi. És hidd el, hetekig szörnyen éreztem emiatt magam, utáltam tükörbe nézni, gyűlöltem a cumisüvegeket, azt a bizonyos kék dobozt. Úton-útfélen hangoztatják, aki akar, az tud. Aztán tudod, mi történt? Beletörődtem. Láttam a kiegyensúlyozott, mosolygós, jó evő babámat, és megnyugodtam. Látom a mosolyát, és boldog vagyok. Sőt, tudod, mit mondok még neked?

Tudod az éjszaka átalvása nem csak ezen múlik. Függ a baba idegrendszeri fejlődésétől, és függ attól is, viszel-e rendszert az életébe. Mert tudod, bár rossz anyának tartasz, én vittem. Sokszor pokoli nehéz volt tartani, nekem is rendszert kellett vinni a saját életembe ezáltal, pedig ez rám csak részben volt jellemző. Ma már örülök, hogy kitartottam, megvan az eredménye.

Kérlek, inkább ne kezdj beszélgetésbe, ha ezzel csak az a célod, hogy a saját szuperanyaságod bizonygasd másoknak. Egyrészt, semmi szükség rá, mert a te gyerekednek enélkül is az vagy. Másrészt fogalmad sincs arról, másnak mekkora fájdalmat tudsz okozni a kimondott vagy csak burkoltan kimutatott véleményeddel.

Üdvözlettel:

Egy boldog baba anyukája