"Az emberek személyiségéhez főzök lekvárokat" - Így gyógyul Bálint daganatos betegségéből

Sokkhatás

"Igazságtalannak tartottam a betegség megjelenését - a miért pont én, miért velem történik érzés padlóra küldött. Ugyanakkor jogosnak is éreztem, hiszen ha őszintén végiggondoltam felnőttkorom történéseit, az életmódomat, akkor úgy éreztem, ez nem büntetés, csak következmény. És persze jel, az utolsó csengetés, hogy álljak már meg, ne úgy, ne abba az irányba rohanjak. Mert akárcsak mások, én is 'rohanva' éltem: a Balaton-part egyik legnívósabb szállodájának konyháját vezettem, vezetem. Tavasztól őszig minden pillanatom be volt táblázva, kapkodva ettem, jellemzően húsféléket, majdnem száz kiló voltam (96), szakadatlanul dohányoztam, alig pihentem. Stresszes voltam - nyílvesszők álltak ki minden porcikámból. Tudtam én, hogy nem szabad, hogy felőrlöm a tartalékaimat, de nem tudtam leállni, egyszerűen nem ment. Aztán jött a betegség, és vele egy olyan idegállapot, amivel már kezdenem kellett valamit. Nem sokkal a daganat diagnosztizálása után elvégeztem egy agykontroll-tanfolyamot, mert akkor már tudatosodott bennem, ha életben akarok maradni, ha nem akarok idegösszeroppanást kapni, akkor kontrollálni kell a szervezetemet, az agyamat, az idegrendszeremet."

Ez nem menekülés

A szembesülés után az is nyilvánvalóvá vált Bálint számára, hogy gyökeresen kell átírnia az életét: "Szó szerint új naptárat nyitottam. Letettem a cigit, egészségesen táplálkozom, ami nemcsak egészséges alapanyagokat jelent, hanem rendszeres étkezést is, valamint 35 évesen elkezdtem futni. Először csak a közeli focipályát vettem célba, és majd' meghaltam az első kör után. Nem kaptam levegőt, rogyadozott a lábam, semmi energia nem volt bennem. Ma már félmaratonokat futok (de idén cél a maraton!), és szinte narkotikus öröm van bennem minden futás után. Nem tudom, más ismeri-e az érzést, amikor már a futóruha illata is megmozdítja az idegrendszert és mámorító a vágy, hogy futásnak eredjek. Ez nem menekülés, nem elfutás a betegség elől, nem is verseny. Csak a mozgás puszta, élettel teli öröme. A legjobb azonban mindenben, hogy környezetemet is megfertőztem a futással, egyre több ismerős, barát kapott rá erre a mozgásformára, és a versenyeken is egyre többen indulunk, szóval ragadós a példa. De nem csak ezt tartom fontosnak, ma már missziónak tekintem azt is, hogy férfitársaim időben jussanak el prosztataszűrésre, mert az a vizsgálat ezernyi bajt kiszűrhet.

A daganat, ami még bennem van, az eredeti hat milliméter helyett az utolsó méréskor már csak négy milliméter volt. Hogy miért? Mitől a gyógyulás? A gyógyszertől, amit szedek? (1 cm alatti daganatnál nem nyitják fel a koponyát, gyógyszeres terápiával próbálja az egészségügy sakkban tartani a betegséget.) A rendszeresen végzett agykontroll-gyakorlatoktól? A futástól? Attól, hogy más lett a látásmódom, máshol vannak az életemben a hangsúlyok, hogy a családom, a kislányom, a pici fiam és a feleségem az őket megillető helyre kerültek a napjaimban? Hogy most várjuk a harmadik babánkat a csodálatos feleségemmel, aki végig mellettem állt és áll ma is? Talán éppen ez segít, hogy ennyi szeretetet kapok tőlük? Hogy ma már ők a példaképeim? Nem ismerem a választ, de a daganat nyomon követhetően veszített a méretéből, a betegség az erejéből."

Sokszor bajban is vagyok, mert a környezetem rákapott a lekvárokra, sőt, száznyi megrendelést kapok most már külföldről is, én meg úgy érzem, nem tudom kétszer ugyanazt megfőzni. Főleg úgy, hogy csak ránézek a másik emberre, aki szeretne valami különlegességet tőlem, és a személyisége, ahogy megszólal, a hangja, az illata, a színei beindítják a képzeletem, és már össze is áll bennem a kép. Én már tudom, hogy milyen lekvár illene hozzá. És sokszor egészen más, mint amit kér, amit rendelne. Persze alkalmazkodom (alkalmazkodunk) az igényeihez, de én tudom, mit kellene magával vinnie. Ezt, hogy képes vagyok a lekvárok nyelvén (ízén) megfogalmazni magamban az embereket, ezt egyértelműen a betegségtől kaptam. De kaptam mást is. Egy olyan látásmódot, amely mentén valódi szeretettel tudok közeledni a többi emberhez. A betegség előtt is ugyan, de azóta sokszorosan ráérzek a másik problémáira, empatikusabb lettem, együttérzőbb, megértőbb és ezt vitathatatlanul ajándékként értékelem."