Adrenalinvadász nők: Eszter az ejtőernyőzés szerelmese

"Három éve egy baráti társasággal az ejtőernyős ugrásról álmodoztunk, de másnapra úgy tűnt, csak én gondoltam komolyan, hogy ugrani akarok. Miért? Nem tudom, egyszer csak olthatatlan vágy fogott el, hogy valami igazán nagy kihívás elé nézzek, és leküzdjem a tériszonyomat. Minden emberi kéz által készített magaslaton rettegek. A lelátók és kilátók, az égbeszökő tornyok félelemmel töltenek el. De ez az érzés nem fog el akkor, ha a természet kínálta magasság kerül közém és a Föld közé. Ugrás közben soha nem kínoz tériszony.

Mindenki a bátorságra gondol először, de az ugrás első feltétele a bizalom. Bizalom nélkül nem megy, ha kétség van bennem afelől, hogy az oktatóm le fog kísérni épségben a levegőből, majd ha később nem bízom a saját erőmben és ügyességemben, hogy megoldom a problémákat, ha nem bízom abban, hogy az általam előkészített eszközök, az ernyő ott és akkor tökéletesen fog működni - akkor nem szabad ugrani. Kell hozzá kitartás is, és némi ügyesség is, hiszen vannak alapfogások, amelyeket meg kell tanulni. Lélekjelenlét, hogy zuhanás közben is tudjam, mikor, melyik másodpercben mit kell tennem ahhoz, hogy biztonságban érjek földet."

Aki bátor, az fél igazán...

Eszter szerint csak ezek után jöhet a bátorság, ami soha, de soha nem lehet vakmerőség: "Nem igaz, hogy egy idő után elmúlik a félelem. Ha igen, akkor ott nagy baj van. Talán csak más formát ölt már, nem klasszikus félelemként, hanem felelősségteljes gondolkodásként jelenik meg. Erre szükség van ahhoz, hogy mindig minden alkalommal használjuk az eszünket, hogy ne váljunk vakmerővé, hogy fáradtságunk dacára tizedszer is leellenőrizzük a felszerelést. Mert ha baleset van, az szinte az esetek száz százalékában emberi hiba vagy mulasztás miatt következik be."

"A lányaim büszkék rám"

A közgazdász- és joghallgató, felszámolásokkal foglalkozó fiatal anyukának két kislánya van, akik egy cseppet sem féltik anyukájukat, sőt még ők biztatják, hogy menjen, ugorjon, minél magasabbról: "Nagyon jó gyerekeim vannak, olyanok, akikre úgy kell rátukmálni egy-egy túró rudit, szerények és okosak, és akik soha nem húznak vissza, pedig lehetne, mert jó nekik, ha mellettük vagyok. Hiszen évek óta egyedül nevelem a lányokat. Maguk is alig várják, hogy ugorhassanak."

Eszter sokat gondolkodott azon, miért éppen az ejtőernyőzést választotta, hiszen mindig is rettegett a magasságtól: "Sok mindent kipróbáltam, de egyetlen sport se adott ilyen lehetőséget kiszakadni a mindennapok fogságából, ilyen mértékű elrugaszkodást a földtől. Zuhanás közben senki se gondol semmi másra, csakis a pillanatra, amelyben van. Olyan, akár egyfajta meditáció, teljesen kiegyensúlyozza az embert. Korábban más lehetőségeket is leltem, hogy próbára tegyem magam. Két alkalommal is bringával vágtam neki a tengernek. Egyszer egy barátnőmmel, egyszer egy barátommal, kerékpárra ültem és meg sem álltam az Adriáig."

"Az ég megismerése óta egy dimenzióval többet érzékelek"

A kérdésre, hogy mit ad számára az ugrás, Eszter nem a szokásos választ adta: "Lehetne közhelyes a válasz: a szabadság semmivel össze nem téveszthető, mámorító érzését - de talán ennél is többet. Nekem megváltoztatta az életemet, a gondolkodásomat. Az ég megismerése óta egy dimenzióval többet érzékelek. Egy járókelő csak akkor néz fel, ha tudni akarja, esni fog-e. Kétdimenziós valaminek éli meg. Egy ejtőernyősnek viszont tér az ég, egy közeg, ami körülölel, felszabadít, teret ad a zuhanáshoz, egy tér, ahol kiélheted a szenvedélyedet. De azt is mondhatom, olyan ez, mint a pilótáknak is az ég: szerelem. Sőt, lehet, sokan túlzásnak érzik, de olyan ez, mintha szeretkeznék a végtelen éggel. A pilótákat is, és minket, ejtőernyősöket is ugyanaz a szenvedély hajt, csak ők gépeik oltalmában, mi pedig közvetlenül a testünkkel repülünk."