Állatok között nevelkedő gyerekek

A legismertebb állatok közt nevelkedett ember

Dédelgetjük a kutyánkat, simogatjuk a macskánkat, enni adunk nekik, szeretjük őket. El sem tudnánk képzelni, mi lenne, ha mindez fordítva történne - pedig az állatok ösztönei a nekik megfelelő körülmények között nemcsak saját maguk, de akár az ember számára is biztosíthatják a túlélést. Erre az egyik legjobb és legismertebb példa Aveyroni Victoré, akinek történetét A vad gyerek című filmben (François Truffaut rendezésében) is feldolgozták. A fiú származásáról, illetve a vadonba kerüléséről nincsenek pontos információk, egyszercsak felbukkant 1800-ban egy francia paraszt birtokán, és ellopott néhány zöldséget. A fiú teljesen meztelenül, csupán egy ronggyal a nyakán jelent meg, mozgása és viselkedése egyaránt állatra vallott, az emberi hangra még csak nem is reagált. A bátor paraszt, aki megtalálta, megkísérelte befogadni őt a házába, de Victor megszökött, ahogyan egy évvel később szintén: cseppet sem értékelte a meleg, fűtött szobát, a tányéron elétett ételt, vagy a ruhát. Mikor harmadszor is elfogták, kísérleti állatként bántak vele: tudósok figyelték, tesztelték, és arra jutottak, hogy a fiú közelebb áll az állatokhoz, mint saját fajához: nem aludt ágyban, nem volt hajlandó ruhát felvenni, szükségét ott végezte és akkor, mikor rájött, s a hosszú tanítás ellenére sem tanult meg pár szónál többet - hogy az illemszabályokról ne is beszéljünk.

Kamala és Amala, a két farkaskislány

Joseph Singh észak-indiai misszionárius bátor döntésre szánta el magát 1920-ban: elindult megkeresni azt a két szellemet, akik a helyi lakosok állításai szerint régóta járják a bengáli dzsungelt. Singh egy farkasfalka tagjai között meg is pillantotta a két szellemet: bár testük emberre utalt, de hihetetlen gyorsan szaladtak négykézláb, szemük pedig világított a sötétben. Arra, hogy tulajdonképpen két kislányról van szó, csak akkor derült fény, mikor a szellemeket elfogták a farkasok közül, és megvizsgálták: az öt-hét év körüli kislányt Kamalának, a kisebbet Amalának nevezték el. Arról itt sem tudni, hogy kerültek be a farkasfalkába, de annyi bizonyos, hogy az állatok gondoskodtak a kislányokról, igaz, ahogy tőlük telt: a lányok nem hordtak ruhát, négykézláb közlekedtek, csak nyers húst ettek, aludni pedig a földön szerettek összetekeredve. Látásuk és hallásuk hihetetlenül éles volt, de az emberi érzelmekre és hangokra egyáltalán nem reagáltak. A misszionárius ugyan megpróbálta megtanítani őket beszélni, de csupán kevéske sikert ért el, a civilizációt megszokni képtelen lányok pedig hamarosan meghaltak.

Az ukrán kutyalányt saját szülei zárták kutyaólba

A farkasgyerekeknek két csoportját különböztetjük meg: az egyik csoport tagjairól nem tudni, hogy kerültek a vadonba, de ott állatpártfogókra találtak, másokat viszont saját szüleik tartottak állati körülmények között. Így járt a szegény Oxana Malaya is, akit hároméves korától szülei egy kutyaólba zártak, nem szóltak hozzá, így a kislány egyetlen társai az ebek maradtak. Mikor öt évvel később rátaláltak, egészen hasonlóvá vált barátaihoz: ugatott, négykézláb közlekedett, s csak hosszú rehabilitáció után volt képes megtanulni beszélni.

Magyar medvelány

Nemcsak külföldi, de magyar farkasgyermek esetek is ismertek: az ezerhétszázas években a ma már Szlovákia területén található Korponában egy medvebarlangban meztelen fiatal lányt találtak a medvevadászok. A 18 év körüli furcsa, barna bőrű lány meztelenül sem szégyellte magát, és csak nyers húson élt. Később utolérte a farkasgyerekek végzete: elfogták, és elmegyógyintézetbe zárták. 1994-ben pedig egy négyéves, Szil községben lakó kisfiú esete borzolta a közvéleményt, akit hasonlóan az ukrán kislányhoz, szülei kitettek a kutyák közé. Az esetben az a legmegdöbbentőbb, hogy a kilencvenes évek közepén senkinek sem tűnt fel az eset, és senki sem értesítette a gyámhatóságot vagy a rendőrséget.

Emberek vagy állatok?

A legtöbb farkasgyereket régen egyszerűen süketnek és hibbantnak nyilvánították, de ez közel sem volt így: érzékeik tökéletesen alkalmazkodtak a vad körülményekhez, élesebben hallottak, mint az ember, de beszélni kevés kivételtől eltekintve egyszerűen képtelenek voltak megtanulni. Legtöbbjük fiatal korában meghalt, de míg éltek, akkor sem voltak képesek beilleszkedni az emberi társadalomba. Érzelmeiket nem tudták emberi módon kifejezni, nem érdekelték őket a mi tevékenységeink - szellemi világuk, öntudatuk és memóriájuk beszűkült, csökevényesnek tűnt: csak a mostban éltek, és egyedül szükségleteik kielégítésével foglalkoztak. Az erőszakos visszaszoktatásra agresszíven reagáltak, s ha tehették, visszaszöktek saját közegükbe, az állatok közé.

Vajon mitől lesz ember belőlünk?

Standovár Sára gyermekpszichológus a nevelés alapvető fontosságát hangsúlyozza: "A gyerekek rengeteg olyan képességgel születnek, amelyek a későbbi emberi tulajdonságainkat eredményezik, mint az empátia, az erkölcsi érzék, a mások szempontjának figyelembe vétele, vagy egyszerűen maga a beszéd. Ezeket kicsit úgy kell elképzelni, mintha ott lennének bennünk egy lezárt dobozban, amit a környezet, a tapasztalatok és a nevelés bont ki, akkor nyer értelmet. Van egy kritikus időszak, amin túl nem képes egy gyerek megtanulni beszélni. Ha addig nem érte őt nyelvi inger, nem hallott beszédet, akkor nem fog menni. Ez a kritikus időszak pedig még az óvodás kor alatt van."

Embernek tehát nem elég csupán születni, képességeinket elő is kell hívni. "A bennünk rejlő készségeket aktiválni kell. Olyan szempontból eltérünk az állatoktól, hogy bennünk megvan az igény, a késztetés - természetesen tudattalan szinten - a személyiségünk fejlődésére, de eleinte még mi is sokkal inkább ösztönlények vagyunk: a csecsemők világa saját maguk és szükségleteik körül forog. Idővel aztán megtanulják, hogy várniuk kell, s később a tanulás során a különböző szabályokat, erkölcsi normákat is elsajátítják. A vadonban, az állatoktól ilyen jellegű normákat nem tanulnak a gyerekek, ott más törvények uralkodnak. Emiatt a farkasgyerekek nagyon sok olyan dolgot nem tudnak megtanulni, ami a későbbi társadalomba való beilleszkedéshez szükséges, hiszen nem tudott beépülni a belső rendszer, ami bizonyos dolgokat letilt. Továbbá a másokhoz való kötődés sem úgy működik, hiszen nincs olyan korai tapasztalatuk, hogy gondoskodnak róluk, vigyáznak rájuk, kötődhetnek személyekhez - vagy legalábbis nem emberekhez."