A világ legveszélyesebb tizenhat évese

Az apja visszaküldi őt az emberek közé, a feladata pedig a célszemély, azaz egy CIA-ügynöknő (Cate Blanchett) kiiktatása. Az akció balul üt ki, ám Hanna megszökik, és megkezdi vándorlását, melynek során össze kell hoznia egy találkozót az apjával, és megmenekülnie a nyomában lihegő ügynöknő elől. Ám az utazása nemcsak térbeli: egyre inkább felfedezi a világot, az embereket, sőt a saját múltjával kapcsolatban is súlyos titkokra bukkan.

Az ördög itt a részletekben és a rendezésben rejlik: a jól kitalált mellékszereplőkben (zseniális például a néhány vonással megrajzolt turistacsalád, akik egy ideig szárnyuk alá veszik Hannát), a különleges, szinte bizarr helyszínekben (mint például a Grimm-mesepark), a fantáziadúsan felépített jelenetekben (lásd a konténerek közötti üldözést), illetve abban az egészen különös, eredeti hangulatban, amelyet Joe Wrightnak sikerült a filmjében elérnie, és ami nagymértékben annak köszönhető, hogy az eseményeket, embereket, helyszíneket Hanna szemén át mutatja, aki pedig ugye most csodálkozik rá először az egész világra. A film emiatt néhol szinte pszichedelikus élményhez közelít, amit csak fokoz a Chemical Brothers elektronikus zenéje.

Joe Wright mindemellett formai bravúrok sokaságával is teletűzdelte a filmjét, érdemes például megfigyelni azt az egyetlen vágásból álló jelenetet, melyben Eric Bana megérkezik Berlinbe, majd a pályaudvaron átvágva egy aluljáróban bonyolódik verekedésbe. Különleges, nehezen besorolható, egyedi filmélmény a Hanna -Gyilkos természet. Az a típusú mozi, amire sokáig emlékszünk.