Roman Polanski szobába zárja a szereplőit

Roman Polanski hiába az egyetemes filmművészet egyik jelentős alkotója a hetvenes évek óta, a köztudatban mégis inkább az egykori pedofilbotránya miatt szerepel a személye, amely ügyet ráadásul most a közelmúltban ismét előrángattak. Az idős mester emiatt némi időt házi őrizetben is kénytelen volt eltölteni, így talán nem is olyan meglepő, hogy a szűk terekhez korábbi munkáiban is vonzódó Polanski (Kés a vízben, A bérlő) új filmjének története szinte végig egyetlen szobában játszódik.

A történet főszereplői négyen vannak, kétszer kettőre osztva: egy házaspár megy át másokhoz, hogy tisztázzanak egy ügyet, a fiaik összeverekedtek a játszótéren, és az egyik kölyök meg is sérült. A szülők mind értelmiségiek, jómódúak és jó modorúak, noha a személyiségük nagyon különböző, mint az a történet során egyre inkább ki is derül. Az udvarias bájcsevejből gyorsan verbális küzdelem lesz, a kezdő felállás pedig többször is módosul: ahogyan a szereplőkről lefoszlik a civilizáltság álcája és egyre meredekebb lesz a beszélgetés, szövetségek bomlanak fel és köttetnek meg, sorra relativizálva az olyan fogalmakat és értékeket, amelyeket a hétköznapokban magától értetődőnek szokás venni.

Az öldöklés istene egy színdarabból készült: Yasmine Reza kortárs írónő drámájából (innen a furcsa cím), amelyet Magyarországon is bemutattak nem is oly rég a Vígszínházban. A történet elsőre talán egy ön- és társmarcangoló pszichológiai drámát ígér, de erről nincs szó: Az öldöklés istene ennél könnyedebb hangvételű, abszurditásában kimondottan humoros darab, amely a végén szinte már vígjátékba megy át. Ez talán némileg kárára is van a felvetett problémákban való igazi elmélyedésnek, ugyanakkor a színészek szinte lubickolnak a jól megírt, szellemes dialógusokban, és a karakterek közötti kapcsolatok változásainak dinamikája örömjátékot tesz lehetővé a számukra.

A két feleséget két Oscar-díjas színésznő alakítja: Jodie Foster és Kate Winslet, a legemlékezetesebbet mégis a két férfi nyújtja - John C. Reilly-t (Taplógáz, Tesó-tusa) eddig inkább vígjátékokból ismerhette a hazai közönség, ChristophWaltz osztrák színészt pedig nemrégiben Quentin Tarantino fedezte fel a Becstelen brigantykban a nemzetközi mozi számára.

A filmet speciális módszerrel készítette el Polanski: mivel ő maga a még mindig függőben lévő pedofilügye miatt nem léphet be az Egyesült Államok területére, így egy párizsi lakás "alakította" a filmben a New York-i helyszínt. A színészekkel a forgatás előtt pedig hónapokig próbálta a "darabot", és amikor felvette azt, akkor nem snittről snittre haladtak, hanem a színészek eljátszották egyben az egészet, és ezt rögzítették folyamatosan, persze több alkalommal, hogy legyen miből összevágni a kész filmet. A szinte színházi módszer végeredménye a színészi játék precizitása, ugyanakkor talán ebből következik az is, hogy a szereplők néhol teátrális gesztusokkal élnek, amelyeket inkább érzünk színpadra, mint filmbe valónak.

Polanski érdeme, hogy végig izgalmassá tud tenni (még vizuálisan is!) egy végig egyetlen helyszínen játszódó filmet. Érződik, hogy mekkora rutinnal, mesterségbeli tudással vezényli le ezt a darabot, amely ugyanakkor arra is lehetőséget ad neki, hogy burkoltan elmondhassa a véleményét a képmutatásról és arról a társadalomról, ahol a felszín alatt senki sem ártatlan, bűnnek mégis csak a látszat megsértése számít.