Dr. Freud, dr. Jung és a nimfomán páciens esete

A Veszélyes vágy története az a típusú sztori, ami elé a "megtörtént események alapján" feliratot szokták illeszteni, hiszen a hősei a valóságban is léteztek, egymás között váltott leveleik fennmaradtak, sőt egy részük még a filmbe is bekerült. Sigmund Freud a pszichoanalízis atyjaként talán a legtöbbet tette a történelemben az emberi lélek feltárásáért és az elfojtott ösztönök világának megismeréséért - és mivel gyakorlatilag mindent a szexualitásra vezetett vissza, a szemérmes és polgári századelőn ezzel alapos felfordulást okozott.

Carl Gustav Jung Freud tanítványaként és potenciális szellemi örököseként kezdte a pályáját, de később szembefordult a mesterével, annak elméletét pedig kiterjesztette a szexualitáson túlra is, megalkotva olyan máig érvényes fogalmakat, mint a kollektív tudattalan. Kettejük szakításának a tudományos nézetkülönbségeken kívül volt egy személyes oka is: Sabine Spielrein, aki Jung betegeként kezdte, szeretőjeként folytatta, majd Freud tanítványaként fejezte be karrierjét ebben a furcsa szellemi-szerelmi háromszögben.

Jungék történetéből John Kerr írt regényt (A Most Dangerous Method), ebből Christopher Hampton színdarabot (The Talking Cure), majd ő készítette el a forgatókönyvet is a filmadaptáció számára. A rendezői székbe pedig az a David Cronenberg ült, akit egykor még a biohorror atyjának tartottak vad fantáziájú, perverzitást sem nélkülöző filmjei nyomán, ám az utóbbi években már sokkal hagyományosabb mozikat forgat. Noha Cronenberg már korábbi filmjeiben is erősen érdeklődött mind az emberi test és a szexualitás (A légy, Paraziták, Karambol), mind a psziché rejtelmei iránt (Meztelen ebéd, Pók), de ez a visszafogott, konzervatív stílusban forgatott, szűk terű kamaradráma valahogy nem áll jól neki.

Pedig minőségi segítséget kapott a stáb többi tagjától: Peter Suschitzky operatőr képei a rengeteg szobabelsőt is érdekessé tudják tenni, különösen a nagy mélységélességű kompozícióival. Howard Shore zenéje pedig sötéten emlékezetes dallamokat teremt. A színészek is egytől egyig a legjobbjukat hozzák - Keira Knightley egy lelkileg rendkívül bonyolult szerepet tesz hitelessé, és még az előreugró állkapcsa miatt számára rendkívül előnytelen vicsorgást is bevállalja. Michael Fassbenderről ismét lehetetlen levenni a szemet, de a legkellemesebb meglepetést Viggo Mortensen okozza a morózus és öntelt Freud ihletett megformálásával.

A film amúgy rendkívül ígéretesen indul: izgalmas Jung figurája, a felbukkanó női beteg problémái és az elfojtott szexualitás ütközése a személyes értékrendekkel és társadalmi elvárásokkal is sokat ígér. Ebből azonban kevés teljesül be, Cronenberg mintha nem tudta volna eldönteni, miről is akar igazából filmet készíteni. A két pszichológus közti szakmai vita abszolút felszínesen kerül bemutatásra, a két férfi barátságának alakulása pedig túl sovány történet, ráadásul nagyrészt leveleken keresztül zajlott.

Jung és Sabine szerelmi viszonya lehetne a cselekmény fő szála, de itt pedig érthetetlen időugrásokat alkalmaz a film (például egyik pillanatban épp csak összejön Jung és a nő, majd a következő jelenetben már évekkel később vagyunk és állandó szeretők), amivel elveszi tőlünk az igazi megismerés és érzelmi azonosulás lehetőségét. Az erotika is kimerül néhány átszellemült popsipaskolásban, viszont legalább jó sokat beszélnek a filmben a szexről, igaz, nagyrészt szakállas férfiak a tölgyfa íróasztal mellett. A Veszélyes vágy így egy elszalasztott lehetőségnek tűnik: a vérbő izgalmakat rejtő történetből csak az esemény sorát szárazon illusztráló filmre futotta.