Hollywood macsói együtt sztriptízelnek

Persze ha a rendező személyét tekintjük, mindjárt nem lesz akkora a meglepetés: Steven Soderbergh olyan filmeket tett már le az asztalra, mint az Ocean's-trilógia, a Traffic, vagy az Erin Brockovich, nem is beszélve az olyan korai, független filmes gyöngyszemekről, mint a Szex, hazugság, videó. Épp ezért volt meglepetés, amikor jöttek a hírek és az előzetesek: Soderbergh egy chippendale-fiúkról szóló vígjátékkal áll elő (ekkor még szimpla vígjátéknak tűnt), ráadásul olyan bájgúnárokkal a főszerepekben, mint Matthew "csak a felsőtestem figyeld" McConaughey vagy Channing "táncolni tudok, de színészkedni nem" Tatum.

Nos, Soderbergh alaposan megmutatta a kétkedőknek: lerakott az asztalra egy maximálisan korrekt felnövés-beavatás történetet elmesélő mozit, ami úgy tud hiteles és árnyalt maradni a közeg és a figurák ábrázolása tekintetében, hogy a szórakoztatásról és a poénokról sem feledkezik meg egy pillanatra sem. A Magic Mike amúgy sokkal inkább a főszereplő Channing Tatum, mint Soderbergh személyes projektje. Tatum a film producere is egyben, a történetet pedig az ő fiatalkori élményei ihlették: kora húszas éveiben ugyanis sztriptíztáncosként kereste egy ideig a kenyerét, miközben sportösztöndíjáról lemondva mindenféle vállalkozásokat indítva próbált kitörni - és csak később jöttek a modell- és reklámmunkák, majd a befutás a Step Uppal és az azóta egyre feljebb ívelő hollywoodi karrier.

A Magic Mike sztorijában vélhetően egykori önmagát bontotta szét két figurára: a tejfelesszájú Adam egy félresiklott focikarrier után keresi önmagát és a munkákat, a nagyszívű Mike pedig már jó pár éve nyomja a vetkőzős ipart, miközben egyéb bizniszekbe is belefog, a célja pedig a függetlenség és egy kreatív szakma. Adam véletlenül belefut Mike-ba, aki a pártfogásába veszi a srácot, így pedig nemsokára a trópusi éghajlatú Tampa városának menő férfi sztriptízesei között találja magát, ahol könnyen jön a pénz, könnyen jönnek a nők, és buli az élet. Persze idővel kiderül, hogy semmi sem olyan könnyű, mint aminek látszik, az érzelmek pedig a legnehezebbek egy ilyen közegben.

Klasszikus felnövéstörténet, viszont cseppet sem hagyományosan elbeszélve: meglehetősen ritka, hogy egy beavatássztori ne a beavatandó, hanem a beavató személyén keresztül kerüljön elmesélésre. A film főszereplőjének így csak eleinte tűnik Adam (az őt játszó Alex Pettyfert érdemes lesz megjegyeznünk magunknak) - az igazi főhős itt Mike, aki a fiatalabb sorstárs útján keresztül szembesül a saját életének hazugságaival, amihez még plusz motivációs erőként hozzájön Adam csinos és komoly nővére is. Channing Tatum pedig Mike szerepében végre igazi színész: talán pont egy ilyen személyes sztori kellett hozzá, hogy előjöjjön belőle, de most már késznek tűnik az olyan szerepekre is, ahol nem csak vagánynak és macsónak kell lenni.

A film további érdeme az iróniája, a chippandale-show műfaját és figuráit épp a kellő mennyiségű humorral kezeli: egy pillanatig sem tagadja, hogy kellő színvonalon kivitelezve igencsak erős hatással tud lenni a nőkre, ugyanakkor nem fél megmutatni a figurák és helyzetek színfalak mögötti nevetséges pillanatait sem. Akikről pedig azt hihettük, hogy díszmacsóknak szerződtették őket erre a filmre, azok nagy élvezettel figurázzák ki saját magukat (is), az élen Matthew McConaughey-vel a kiöregedőben lévő sztriptíz-showman szerepében. És hogy Steven Soderbergh-hez is visszatérjünk kicsit: a rendezőnek néhány jelenetben karrierje legjobb pillanatait idézően (és cseppet sem a sablon hollywoodi stílusban) sikerül emlékezeteset és egyedit alkotnia, akár a hangulatteremtés, akár a képkompozíciók, avagy a ritmus és a vágás tekintetében.