Amikor a férfi legjobb barátja egy plüssmackó

Kedves olvasóink közül bizonyára sokan ismerik a Family Guy című, hazai csatornákon is futó tévésorozatot, amely a Simpson család és a South Park mellett a felnőtt közönségnek készülő animációs szériák egyik legnevezetesebb, legtöbbet idézett és legviccesebb darabja. A cseppet diszfunkcionális Griffin család hétköznapjaiba és kalandos életébe bepillantást engedő sorozat elsősorban a szabadszájú, időnként az alpáriságtól sem visszariadó dumái és merész asszociációkra építő humora, no meg az árnyalt és emlékezetes karakterei révén arat sikereket. Seth MacFarlane, a sorozat megalkotója (és az eredetiben több karakter szinkronhangja) pedig elérkezettnek látta az időt, hogy a mozifilmek terén is kipróbálja magát, így született meg a Ted, amelyet szintén ő írt és rendezett.

A Family Guy-ban van egy kutya, amelyik (a többi állattól eltérően) tud beszélni, és teljes értékű családtagnak tekintik őt, sőt az emberi társadalomba is be tud (több-kevesebb sikerrel) illeszkedni. Ezt az ötletet viszi tovább a Ted is, melynek plüssmackója egy kisfiú karácsonyi kívánságának hatására kel életre, hogy aztán örök barátságot kössenek ők ketten. Történetünk idején azonban a kisfiú már 35 éves férfi, a plüssmackó pedig léhűtő exceleb, aki azt szereti a legjobban, ha a kanapén heverészve filmeket nézhet (főleg a Flash Gordont) és közben füvet szívhat, esténként pedig hivatásos lányok társaságától sem riad vissza. Nem csoda hát, hogy a Mark Wahlberg alakította főszereplő csodaszép és komoly barátnője (Mila Kunis) azt kéri: ugyan vegye már kicsit lazábbra a kapcsolatot a pasija a plüssmacijával. Az elszakadásból aztán persze számos érzelmi és gyakorlati probléma adódik, melyek közben arra is fény derül, mekkora a szíve egy játékmacinak, és mi lehet a megoldás.

Nyilván már a sztori rövid leírásából is látszik: ez a történet a felnövésről és felelősségvállalásról szól. Egyszerű módszerekkel beszél róla, de pont a speciális társfőszereplője miatt mégis van egy csavar az egészben, amitől nem lesz egy pillanatra sem lapos, hisz egy beszélő plüssmackóval tényleg minden más. Igazából vérlázítóan pofátlan húzás egy ilyen karaktert a középpontba rakni, hiszen a cukiságfaktor így automatikusan jön, egy poén is másképp hangzik tőle, mint egy színész szájából, az enyhén abszurd helyzet pedig mindent átszínez egy kicsit érdekesebbre. De Seth MacFarlane sohasem ment a szomszédba egy kis pofátlanságért, és neki legyen mondva, ez be is szokott jönni. Most is ez történik, és közben azért arról se feledkezzünk meg, hogy a Ted mindemellett az év egyik legjobb vígjátéka, számtalan jó poénnal és néhány olyan jelenettel, amiket még sokáig fogunk idézgetni. A humora talán nem olyan kegyetlenül elborult, mint a Family Guy-é, de azért itt is akad jó pár mocskos szájú beszólás, nem is beszélve a filmekre, színészekre, zenékre, sztárokra tett vicces utalások tömkelegéről (lásd például Ryan Reynolds szöveg nélküli két kameójelenetét).

Hogy Seth MacFarlane mit gondol a filmje központi kérdéséről és hogy mennyire személyes ügy ez számára, azt jelzi az is, hogy az eredeti változatban ő a maci hangja (a magyar szinkron és a fordítás amúgy kiválóan sikerült), és hogy a végső megoldás valahol középen helyezkedik el nála. Hiába, mindannyiunknak megvan a saját plüssmackója, és előbb-utóbb el kell döntenünk, hogy mit kezdjünk vele.