A jófiúk a pokolra mennek

Két évig voltunk együtt. Pont elég idő ahhoz, hogy megszokássá váljon. Huszonévesek voltunk mindketten és utolsó éves egyetemisták. Életem első, komolyabbnak tűnő párkapcsolata volt, és én nagyon jól akartam csinálni. Előzékeny voltam. Megértő. Rugalmas. Jófiú. Mindig figyelmesen végighallgattam – vagy legalábbis úgy csináltam, mintha figyelnék. Leginkább megfelelni akartam.

Egy igazi papucs, na. Olyannyira, hogy annak idején valójában ő szedett fel engem. Erős, céltudatos, irányító személyiség volt, aki nem tűrt ellentmondást. Anyáskodott. Remek érzékkel tudott manipulálni és mindig finoman tudatta velem, hogy márpedig akkor is neki igaza van. Én ezt engedtem, mert azt hittem, ettől működik majd. Azt hittem, ha nem vitázunk, ha nem bántjuk egymást, ha csak szeretünk és figyelünk – akkor az elég lesz. Hát nem. 

Szerettem benne, hogy határozott. Hogy ha eldöntött valamit, végigvitte. Hogy mindig volt egy terve. Szerettem azt a szenvedélyt, ahogy belevetette magát dolgokba – még ha én csak a háttérből asszisztáltam is hozzá. Viszont valahol zavart is, hogy mindenben ő dönt, de nem lázadtam. Sőt, valahol kényelmes volt, hogy úgy lobogok utána, mint egy zászló.

Eleinte még megdicsérte, hogy mennyire figyelmes vagyok. Hogy mindig vittem neki valamit a randikra, amit szeretett. Aztán egyszer csak eltűnt a csillogás a szeméből. Én akkor nem nagyon érettem, miért. Egész gyerekkoromban arra neveltek, hogy legyek kedves, csendes, ne zavarjak – és lessem mások kívánságait. Működnie kellett volna, nem? Hogy én mit akarok? Azt soha senki nem kérdezte meg. Én se magamtól. Csak sodródtam.

Én a nagyszüleimnél laktam, ő koliban. Azt terveztük, hogy nyáron, ha találunk valami stabilabb melót, akkor majd összeköltözünk, és akkor majd minden jó lesz. Közben az utolsó három hónapban már azt éreztem: elfogytam. Legalábbis nyomasztott valami, de nem tudtam megfogalmazni, mi az. Közben rettenetesen féltem attól, hogy elhagy. Azt hittem, ha még egy kicsit jobban figyelek rá, még egy kicsit kevesebbet kérek magamnak, akkor ez átvészelhető.

Aztán eljött a nap. Átjött hozzánk, és amikor kinyitottam az ajtót, csak szomorú tekintettel találkoztam. "Szia. Valami baj van?" – kérdeztem. És akkor jött az a mondat, amitől minden jófiú belül egy kicsit meghal: "Beszélnünk kell."

Nem volt veszekedés. Nem volt dráma. Csak leültünk a kanapéra, mintha egy sorozat fináléját készülnénk megnézni. És ő kimondta: "Figyelj. Ez nem fog működni. Te túl jó vagy hozzám."

A szívem a torkomban dobogott. Ő megköszönte az együtt töltött időt. Én meg annyit bírtam kinyögni, hogy: "Hát… jó."

A jófiúk nem csapják be az ajtót. 

Nem káromkodnak. Nem verik az asztalt. Csak megköszönik, hogy egyáltalán létezhetnek, még ha ez a létezés nem is zavar sok vizet, és legfeljebb elvonulnak sírni a sarokba. Én napokig néztem a plafont ezek után, hiszen mit érek én nélküle?

Pedig az exem szülei örültek nekem. Végre egy normális srác, akire lehet számítani. De ez nem volt elég. Mert jó fej srácokból van bőven. Csak karakterből van kevés.

A szakítás után jöttem rá, mi volt a gond: a kapcsolat két egész embert kíván – én pedig félember sem voltam még ekkor. Mert aki lemond magáról egy kapcsolat kedvéért, az valójában megszűnik létezni. Csak ad és ad, és azt reméli, hogy ezért cserébe járni fog valami. Hát nem jár. És aztán csodálkozik, hogy nem marad belőle semmi. Én hülye pedig lestem minden kívánságát....

De megtanultam, hogy ha én jól vagyok önmagammal, akkor mindenki másnak is sokkal jobb körülöttem lenni. Ma már nem hagyom, hogy a magány elhatalmasodjon rajtam – mert tudom, hogy számíthatok saját magamra. És épp ezért mások is számíthatnak rám.

Ez nem jött könnyen. Azt mondják, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Hát én mentem. Persze nem magamtól és amikor leértem, még a démonoktól is elnézést kértem, hogy biztos zavarom őket a szenvedésben. Rengeteg önismereti munkával idővel megfejlődtem ezt is. Még volt pár ilyen kapcsolatom, mire sikerült ezeket az allűröket levetkőznöm. 

Rengeteget kellett tapasztalnom, belebuknom és felállnom. Csak így tudtam átmenni azon a bizonyos tűzkapun, ahol levetkőztem a "jófiút", és megtanultam a leckét: Elég, ha bátran élek. Ha van bennem mersz. Ha megtalálom a saját hangom. Többé nem akarok árnyék lenni, ha fény is lehetek. Nem kérek több jelvényt a "jófiú" klubba. Ha kell, felborítom az asztalt. Ha kell, felállok. Megyek, ahová úgy érzem, hogy mennem kell. Nem azért, mert kemény vagyok. Hanem mert már tudom, hogy számítok és elég vagyok úgy is, ahogy vagyok.