Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen a Life.huVolt idő, amikor a gyereknek nem az volt a dolga, hogy elmondja, mit érez, hanem hogy megfogadja, amit a felnőtt mond. A szülők többsége valószínűleg nem ártani akart ezekkel a szabályokkal – egyszerűen ők is így nőttek fel. Mégis érdekes belegondolni, hogy bizonyos mondatok és elvárások mennyire velünk maradhattak, és milyen stresszt okozhatnak még felnőttként is. Te hányat hallottál és tartottál be gyerekkorodban?

Forrás: 123rf.com
Ha a 80-as, 90-es években nőttél fel, ezek a szabályok fájdalmasan ismerősek lehetnek
1. „Ne beszélj vissza!”
A klasszikus mondat, amit valószínűleg rengeteg gyerek hallott. Ha egy felnőtt mondott valamit, azzal nem illett vitatkozni. Kérdezni lehetett, de csak egy bizonyos pontig – utána jött a jól ismert: „Ne feleselj!”
A tisztelet persze fontos, de ha valaki gyerekként azt tanulja meg, hogy jobb csendben maradni, mint kiállni magáért, az a szokás később is előjöhet. Például akkor, amikor egy munkahelyi helyzetben inkább lenyeli a véleményét, csak hogy ne legyen konfliktus.
2. „Ne sírj!”
A sírás sok családban valami olyasmi volt, amit minél gyorsabban abba kellett hagyni. „ugyan már,nincs okod sírni” vagy „szedd össze magad!” – és máris megpróbáltuk elrejteni, amit éreztünk.
Pedig attól, hogy egy gyerek problémája nekünk felnőttként kicsinek tűnik, neki még lehet óriási. Az érzelmek rendszeres elfojtásának később is lehet hatása arra, mennyire könnyen beszélünk a saját érzéseinkről.
3. „A gyereknek csendben kell maradnia”
Látni, de nem hallani – ez a szemlélet szinte egy egész generáció számára ismerős lehet. A gyereknek nem feltétlenül volt beleszólása a felnőttek dolgába, és sokszor az számított jó gyereknek, aki nem zavart, nem kérdezett túl sokat, és szépen megült a helyén.
Felnőttként azonban egészen más a helyzet. Véleményt kell mondani, határokat kell húzni, ki kell állni magunkért. Nem mindig egyszerű, ha közben valahol mélyen még mindig ott motoszkál: „Inkább maradj csendben”.
4. „Tiszteld az idősebbeket!”
Ez önmagában persze nem rossz szabály. A probléma inkább akkor kezdődik, ha a tisztelet automatikusan azt jelenti, hogy az idősebb embernek mindig igaza van.
A 80-as, 90-es évek gyerekei közül sokan úgy nőhettek fel, hogy egy felnőttel nem illett vitatkozni, még akkor sem, ha igazságtalannak érezték a helyzetet. Ez pedig felnőttként megnehezítheti, hogy felismerjük: attól még, hogy valaki idősebb nálunk, nekünk is jogunk van nemet mondani.
5. „Ezt igazán tudnod kellett volna!”
A gyerek hibázik. Elfelejt valamit, eltör valamit, rosszul csinál valamit – és jön a mondat: „Ezt tudnod kellett volna!” A 80-as, 90-es években ráadásul a büntetésnek egészen kézzelfogható formái voltak. Nem a telefonodat vették el, hanem jöhetett a szobafogság, akár napokra is.
Nem csoda, ha néhányan felnőttként is különösen rosszul viselik, ha hibáznak. Mintha egy apró tévedés mögött rögtön ott lenne a régi érzés: „Ezt már szabadott volna elrontanod.”
6. „Mert én azt mondtam!”
Gyerekként ez volt a vita végét jelentő mondat. Nem kellett magyarázat. Nem kellett indoklás. A szülő kimondta, tehát így lesz. Csakhogy a gyerekek természetüknél fogva kíváncsiak. Tudni akarják, miért nem szabad valamit, miért kell valamit megtenni, és miért van úgy, ahogy van.
Felnőttként pedig éppen az ellenkezőjét várják tőlünk: kérdezzünk, gondolkodjunk, jelezzük, ha valami nem stimmel. A kommunikációban nagyon fontos a kérdezés.
7. „Örülj annak, amid van!”
Ezt a mondatot is jó szándékból mondták. Hiszen legyünk hálásak azért, amink van. Csakhogy a kettő nem zárja ki egymást: lehetünk hálásak, miközben valami rosszul esik. Lehetünk szerencsések, miközben éppen nehéz időszakot élünk át.
Ha gyerekként azt tanuljuk meg, hogy a rossz érzéseket gyorsan félre kell tenni, mert „másnak még ennyi sincs”, akkor később könnyen érezhetjük úgy, hogy nincs jogunk panaszkodni. Pedig attól még, hogy másnak rosszabb, nekünk is lehet nehéz.
8. „Menj játszani, de sötétedés előtt gyere haza!”
És végül egy szabály, ami ma már szinte egy másik világból érkezett: menj ki, játssz a többiekkel, de sötétedés előtt gyere haza. Bicikli, grund, játszótér, szomszéd gyerekek – és sokszor egyetlen telefon sem volt, amin a szülő ellenőrizhette volna, éppen merre járunk.
A szabadságot a mai szülők egy része már egészen másképp látja. A gyerekkori tapasztalatokból is fakadhat a mai szülők fokozottabb óvatossága: akik gyerekként nagy szabadságot kaptak, saját gyerekeik biztonságát már sokkal jobban szeretnék kontrollálni. Illetve, ahol túl nagy volt a szigorúság, ott szülőként próbálsz engedékenyebb lenni, nagyobb mozgásteret adni a gyerekednek,
Lehet, hogy nem is a szabályokkal volt baj
A 80-as, 90-es évek gyerekszabályai közül többnek ma is van létjogosultsága. Tisztelni másokat, hálásnak lenni, megtanulni a szabályokat vagy önállóan játszani egyáltalán nem rossz dolog.
Talán inkább az az érdekes, hogy mit vittél ezek közül magaddal. Ha ma is görcsbe rándul a gyomrod egy konfliktustól, nehezen mondasz nemet, bocsánatot kérsz akkor is, amikor nem hibáztál, vagy ösztönös reakciód, hogy „inkább nem szólalok meg”, lehet, hogy érdemes egy pillanatra visszagondolnod arra, milyen mondatokat hallottál gyerekként.
Mert néha egy régi „ne beszélj vissza!” sokkal tovább elkísér, mint ahogy azt a szüleink valaha gondolták volna.


