Ránctalanítás pestis idején: hogyan küzdöttek a ráncok ellen a középkorban?
2026.02.06.
A hamvas, fiatal bőrért már évezredek óta a végletekig képesek vagyunk elmenni. A középkori nőknek nem kellett szomszédba menni a ránctalanítás különös módszereiért.
Mivel az örök élet forrását még a legdrágább expedíciók sem voltak képesek felfedezni, az emberek kénytelenek voltak a fiatalos megjelenésüket őrizgetni. A ránctalan, feszes arcbőrért nem csak a modern szépségipar világában mentek el a végsőkig: a középkori nők jelmondata is az volt, hogy „a szépségért szenvedni kell”. Fedezzük fel együtt a középkori ránctalanítás ellentmondásos világát!
Forrás: Getty Images
A ránctalanítás rejtelmei a középkorban
- A középkori arcfiatalítás természetes anyagokkal, például mézzel, állati zsírokkal, gyógynövényekkel dolgozott.
- Tojáshéjjal, savval és higannyal fehérítették az arcukat.
- Mérgező növények, például nőszirom is a ránctalanító receptek összetevője volt.
Középkori ránctalanítás kezdőknek
Egy olyan korszakban, amikor a kínzókamrák eszközei a kreativitás valóságos játszóterei voltak, állatokat ítéltek el a bíróságon és a piócázást tartották az orvoslás csúcsának, az arcápolási módszerek meglepően földhözragadtnak tűnnek. Ugyanis a korabeli forrásokat vizsgálva olyan hozzávalókat olvashatunk, mint például rózsavíz, aloé vera, méz, viola, zabkása, valamint különböző növényi olajok.
Ha pusztán ezeket nézzük, az az érzésünk támadhat, hogy nem is a középkori ránctalanító szokásokat, hanem egy tinimagazin természetes arcápolási praktikáit böngésszük. Igen ám, csakhogy a gyógynövények mellett olyan összetevők is feltűnnek, mint a kacsa vagy libazsír, velő, de a vér sem ment ritkaságszámba.
Amellett, hogy olyan szaga lehetett az arcnak, mint egy pirítósnak, ezekkel a krémekkel az volt a legfőbb gond, hogy eltömíthették a pórusokat, ami pattanásokat, mitesszereket okozott.
Ráncok eltüntetése méreggel, arcfiatalítás higannyal
A középkori arcmaszkreceptek nem szűkölködtek mérgező összetevőkben: a nősziromfélék családjába tartozó Iris foetidissima amellett, hogy büdös volt, még irritációt is okozhatott. A kellemetlen szagú virágból készült főzetet este vitték fel az arcbőrre, ami reggelre annak rendje és módja szerint kipirult, szétrepedezett. Ezt a liliomgyökeréből készült kenőccsel kezelték, ami után elvileg fiatal és sima lett az arc.
Ezen felül igyekeztek úgy kerülni a napot, mint a pestist, mivel a nap a szeplőket, bőrhibákat is előhozta, melyeket tűzzel-vassal kellett irtani. A bőrhibák eltüntetése végett többek között egy teknő vérrel mostak arcot, de akinek nem volt elég erős gyomra, ihatott fűzfavizet vagy ecettel elkevert zabpelyhet, illetve tojáshéjat kenhetett az arcára.
Ezek szó szerint életbe vágóan fontos arckezelések voltak, mivel a középkorban a szeplőket, anyajegyeket a boszorkányság jelének tekintették, miközben a sminkelést elítélte az egyház.
Ha sikerült elérni a ránctalan, sima arcbőrt sem dőlhettetek hátra elégedetten, ha nem voltak megbizonyosodva róla, hogy az arcuk kellően fehér-e. Mivel a fehér bőr a gazdagság szimbóluma volt, a kívánt sápadtságot a legváltozatosabb kozmetikumokkal igyekeztek elérni. Az ecetes tojáshéjpakolásról már írtunk, azonban a higany-, fehér ólom-, karbolsavtartalmú készítmények is közkedveltek voltak. Csakhogy esetükben a fehér arcbőr mérgezéssel, betegségekkel, kihulló fogakkal, végső esetben halállal járhatott együtt. Ez talán túl nagy áldozat a szépség oltárán.
Így ránctalanítottak a középkorban
Ami a leginkább meglepő a középkori arcápolási szokásokban, hogy – eltekintve az extrém példáktól – olyan kezeléseket is alkalmaztak, melyek valóban jót tettek az arcbőrnek. Ez még abban az esetben is igaz, ha az adott kezelések nem is feltétlen tüntették el a mély ráncokat.
Vesd bele magad a történelmi szépségápolás bizarr bugyraiba:
