Caramel: "Égő, ha férfi létedre érzékeny vagy!" - Szily Nóra interjúja

Milyen megint megméretni? Bár A Nagy duettben már más a státuszod...

Az a fura, hogy akármikor egy élő adásban a színpad közelébe kerülök, mindig újraélem ugyanazokat az élményeket. Bennem maradtak, mint egy reflex. Jön a gyomorgörcs, gombóc a torokban - elkezdek izgulni...

Nem koptat ezen a rutin? Hiszen 7 éve már, hogy megnyerted a Megasztárt.

Nem. Képzeld el, hogy minél többet énekelek, állok színpadon, egyre inkább látom a korlátaimat, és hogy mennyi mindent kell még megtanulnom. Nekem ez egy folyamatos harc, hogy a teljesítménykényszeremet valahogy megpróbáljam a saját előnyömre fordítani, de nem mindig sikerül.

Mármint hogy ne a hibát vedd észre?

Aha, hogy jól érezzem magam. Ne stresszeljek. De csak az élő adásokban. A koncerteken nincs ilyen problémám. Ott van időm feloldódni. De amikor tudod, hogy 3 perced van, nincs következő dal, hanem most kell elvarázsolni másokat, meg saját magadat - az nekem egy nagy feladat.


Ezt mennyire nehezíti, hogy felelős vagy még egy emberért: Trokán Nóriért?

Ez a legkellemesebb része. Már annyira ismerem a reakcióit, hogy a hangszínéből, a mozdulataiból érzem, izgul-e. Elég egy fejbiccentés, egy apró mosoly, és tudom, hogy jól érzi magát. Nagyon kevés emberrel énekeltem eddig duettet, és ahhoz nekem nem csekély szimpátia kell. De vele jó, mert nagyon nyílt, őszinte ember, és nekem ez nagyon fontos. Az első találkozásnál éreztem, hogy oké, nem kell semmit magyarázni, mert érzi, hogy milyen vagyok, és én is, hogy ő milyen.

Milyen vagy? Azt mondod, Nóri megérezte...

Valamennyire fölvettem már ennek a világnak a felszínességét, de e mögött egy nagyon érzelmes, érzékeny, lehet, hogy túlérzékeny valaki vagyok. Megvan ez a kettősség: olvadjunk bele a világba, vegyük föl a ritmusát, de amúgy egy ódivatú valakinek mondanám magam, ami ma nem trendi. Ezt az énemet nem is igazán hagyom a felszínre kerülni. Nagyon fura, mert ha mostanában megismerkedek valakikkel, azt mondják, hogy a dalaimban teljesen más vagyok. Igen, mert ott vagyok igazán önmagam. Az életben felveszek egy páncélt. Így óvom magam. Nem engedem könnyen közel magamhoz az embereket. Azonnal beléd rúgnak, ha megérzik a gyengeséget. Ezáltal én nem vagyok sebezhető. Szomorú dolog, de ma égő, ha férfi létedre érzékeny vagy, sőt, már nőként is az. Mindig erősnek kell lenni, határozottnak, ami bennem megvan, hála istennek, de nagyon könnyen tudnak fájdalmat okozni. Csak ezt direkt nem mutatom.

Lehet, hogy nem jó a logikám, de amennyire a sorsod ismerhető, ahonnan indultál, azt is gondolhatnám, hogy nagyon megkarcosodott a lelked.

Nekem pont nem. De szeretném leszögezni már az elején, hogy az életemről igazán senki nem tud. Amit olvastak, hallottak rólam, az semmi. Lehet, hogy te leszel az az ember, akinek egyszer majd elmesélek mindent, de ma csak a töredékét tudják annak, amin keresztül mentem, ahogy felnőttem. De még úgy érzem, hogy nem adhatom ki magam. Nem tudom. Ez az én belső harcom. Most nem is akarom erőltetni. Hagyjuk...

Cipelsz dolgokat, amiket nem osztasz meg a világgal?

Igazából nem is cipelem, mert azokat a dolgokat én leraktam. Nagyon szerencsésnek tartom magam. Nem amiatt, ahogy alakult a sorsom, hanem hogy amik történtek velem, azokat úgy tudtam elraktározni, hogy úgy érzem, nem sérültem. Azt gondolom, az élet a lehetőségekről szól. A rossz dolgok sajnos megtörténnek, de rajtunk múlik, hogy mit kezdünk velük. Lehet úgy, hogy tanuljunk, okuljunk. Ha hibázunk valakivel, azt mással majd jóvá tehetjük. Vagy ha a szüleink hibáznak velünk. Mindenki azt mondja, ahogy nevelnek téged, te is úgy fogod nevelni a gyerekedet. Én ebben nem hiszek. Mert aki rossz dolgokat lát, az még inkább tudja, mi a jó, nem?

Ezt vitatom. Attól, hogy tudom, hogy így nem akarom, attól még nem biztos, hogy tudom, hogy hogyan akarom...

Akkor én baromi szerencsés vagyok, mert én mindig tudtam, hogy akarom. Egy pillanatig sem kérdés, hogy hogyan állok a barátaimhoz, hogy fogok a feleségemhez, vagy a gyerekeimhez viszonyulni.

De ez nem egy hozott minta.

Nem. Ez én vagyok. Ez most nem önfényezés, de akik ismernek, azok tudják, hogy mindig olyan voltam, mint akivel egy UFO leszállt, és lerakott. És mindenki nézett, hogy te mit keresel itt? Annyira nem illesz ide, annyira más vagy!

Már gyerekként is? De miért?

Nagyon egyszerű. Mindig tudtam, hogy mi a helyes. Emberileg. Soha nem értettem, ha valaki érzéketlen, mert tudtam, hogy az nem jó. Volt egy film, a Belső bolygó. Abban volt egy mondat: "Az univerzum minden egyes teremtménye tudja, hogy mi a helyes és mi a helytelen." Én úgy gondolom, hogy ezt elvileg tényleg mindenki tudja, de mégis az élet valahogy azt bizonyítja, hogy nem tudják. Miért nem tudják? Ott álltam gyerekként, néztem az embereket, hogy úristen, körülöttem mindenki hülye? Nagyon egyszerű példa: ott egy cica, mindenki bántja. De te tudod, hogy az nem normális dolog, de mások mégis dobálják. Te meg inkább elvinnéd, és adnál neki egy kis tejet - mert az a normális, nem?

Téged erre neveltek?

Nem kellett engem erre nevelni. Ilyen voltam. Mindig csak helyes döntéseket akartam hozni gyerekkorom óta.

Zavarba hozol azzal, hogy csak a töredékét tudhatjuk annak, hogy mi a történeted, hisz csak abból gazdálkodhatok, ami hozzáférhető. Például, hogy 16 évesen egy viszonylag öntörvényű srácként...

...már nem laktam otthon. Törökszentmiklós és Pest között ingáztam, mert itt volt munkám, és meg kellett hoznom ezt a döntést, mert nem bírtam fizikailag. Akkor már abba kellett hagynom a sulit.

Ez a megélhetésről szólt?

Igen, de egy kis menekülés is volt benne a részemről. De nem Miklóssal volt a baj, mert én most is hazajárok és imádok otthon lenni. Felveszek egy papucsot, rövidgatyát, egy szakadt trikót, kiveszek egy rozsdás biciklit anyu sufnijából és lemegyek a cigánytelepre. Nekem nincs ezzel bajom. Imádom! Azt a részemet soha nem fogom elveszíteni, mert igénylem is.

De mégsem akartál ott élni.

Mert vágytam más dolgokat kipróbálni. Kerestem a kihívást. Ha az egy munkahely Budapesten, akkor az. Vajon képes leszek-e rá? És képes voltam. Dolgoztam, volt fix keresetem. Az anyagi biztonság nekem nagyon fontos volt.

Ti nem éltetek könnyen, ugye?

Több korszakunk volt. Amikor anyukámnak meg apukámnak is volt állandó munkahelye, akkor mondhatni, hogy a cigánytelephez képest jó módban éltünk.

A telepen laktál?

A kellős közepén nőttem fel.

Hogy képzeljem el?

Nincsenek betonutak, igazából házak se. Inkább félkész, omladozó, régi vályogházak, az egyik fal így áll, a másik úgy. Minden ház más színű. Babarózsaszín, tűzpiros, lila, királykék - már amelyiknek van színe. Az ablakokon nincs üveg, hanem nejlon, fólia...

A tietek is ilyen volt?

Nem. Szép házunk volt. Nekünk volt szinte elsőként fürdőszobánk. A szüleim ilyen tekintetben nagyon igényesek voltak. Aztán apukám elvesztette a munkahelyét, mert bezárt, majd anyukám is, aztán el is váltak. A család kezdett elszegényedni elég rendesen. 10 éves koromban már én is mentem alkalmi munkába. Az én családom tudja, mi az, hogy éhezés. Voltak korszakok, amikor szinte ünnepnapnak számított, ha rántott húst ettünk. Nem veheted meg azt a cipőt, ami tetszik, hanem csak amit a nővéred kinőtt. Azért az gáz! Nincs ünneplőd sem.

És mi zajlott benned? A világ igazságtalan! Én nem így akarom, jobbat akarok!

Amiket mondasz. Hogy igazságtalan, hogy másnak miért van, nekem miért nincs? Az ember ilyenkor haragszik saját magára, a szüleire, az egész világra, én viszont azt mondtam, nincs olyan cipőm? Akkor majd szerzek magamnak. Elkezdtem okoskodni, mindenfélét csinálni, addig nem nyugodtam, amíg nem lett olyan, ami nekem tetszett.

Teltek az évek, dolgoztál, és egyszer csak megláttad a Megasztár felhívását?

Igen. Ez is fura, mert nálam a zene soha nem volt tudatos döntés. A zenész rokonaink Pesten laktak, nem kaptam zenei képzést, nem volt mit magamba szívni, viszont anyukám nagyon jól énekelt.

Tudtál kottát olvasni?

Nem, és nem is tudok a mai napig. Soha nem tanultam zenét...

Csak füllel dolgozol?

Csak füllel. Aha. Aztán följátszom.

Ott tartottunk, hogy zenész család, de mégse.

Csak álmodoztam, hogy de jó lenne, ha elkezdenének velem foglalkozni! De soha nem jött el ez a pillanat, aztán magamnak írogattam verseket és dalokat.

De abban is kakukktojás voltál a többiek között, nem?

Abban, hogy énekeltem, abban nem. Mert ahol én fölnőttem, az egész család, az utca, az egész cigánytelep, mindenki mindig énekelt. De azzal picit kilógtam, hogy írogattam. Igazából nem volt célom vele. Csak úgy kifolytak a gondolatok. Nem terveztem soha, hogy énekes vagy dalszerző leszek. Nem gondoltam, hogy tehetséges vagyok. Úgy éreztem, hogy nekem ez egy tök jó dolog, de biztos nem érdekel mást, meg biztos nem vagyok annyira jó ebben. De nem is gondolkodtam ezen. Tudod, mikor jött a felismerés? Álltam a gyárban iszonyatos gépsorzúgásban, ahol a saját hangodat sem hallod, és azt vettem észre, hogy bent vagyok egy dupla műszakot, és már tizenötödik órája folyamatosan énekelek. Körbenéztem, és bevillant, hogy úristen, mit csinálok? Mint egy robot, úgy dolgoztam, de akkor éreztem, hogy én ezt nem akarom tovább csinálni. Nem volt diktafonom, hanem folyamatosan énekeltem a dallamot, hogy ne felejtsem el, amíg hazaérek. Aztán följátszottam, szöveget írtam rá. Rájöttem: nincs mese, csak az okoz örömet, ha énekelek, vagy dalt írok.

És jelentkeztél...

Igen. De akkor sem ábrándoztam arról, hogy megnyerem. Azt annyira elérhetetlennek tartottam! Csak hogy ki kéne próbálni. Hogy vajon meddig jutnék el. És elküldtem a jelentkezési lapomat. Az is nagyon sorsszerű volt: nem volt még mobiltelefonom se, volt egy SIM-kártyám, és éppen utaztam egy ismerősömmel a villamoson. Mondom, figyelj, berakom a kártyám a telefonodba. És rögtön megcsörrent. A TV2-ből hívtak, hogy menjek be castingra. Ha akkor nem veszem föl, nem is hívtak volna többször, annyi volt a jelentkező.

Hiszel a sorsban?

Abszolút. Ez így volt elrendelve szerintem. És az is, ami előtte és azóta történt.

Megnyerted. Az önismeretben lápos terep egy ilyen műsor. Ismertséget hoz, ami szédítő. Nehéz valódinak maradni.

Én egy realista ember vagyok. Egy picit mindig látom magam kívülről. És úgy gondolom, hogy nem sodort el magával ez a hév. Még inkább megismertem önmagam. Volt egy utam, amiről semmilyen körülmények között nem tudtam letérni. Örülök az ismertségnek, és a legnagyobb ajándék, hogy azzal foglalkozhatok, ami számomra szórakozás, de én soha nem hittem el az egészet. Amikor megyek az utcán, soha nem tudatos, hogy ismert vagyok. Lehet, hogy ez baj, mert a színpadi jelenlétben gátol egy picit. Hisz én úgy megyek ki, ahogy most beszélgetek veled. Nincs nagy mellényem...

Tudod, mi a fura nekem? Hogy olyan számomra megmagyarázhatatlan finomság és elegancia van benned. Mint amikor a pipacsok közt hirtelen kinő egy orchidea. Pedig "mezőn" nőttél fel...

Nem tudom, hogy ez miből fakad. A mai napig azzal nyugtatom magam, hogy az összes cigánygyerek tudja ezt. Csak az egy belső harc, hogy ki tudja ezeket a gátakat, amik körbevesznek, lerombolni, áttörni vagy átlépni. Hogy egyáltalán elhiszi-e, hogy képes átugrani. Én soha nem a falakat láttam magam körül. Mindig azt éreztem, hogy nagyot tudok ugrani. És ugrottam is.

Nagyot. Hirtelen lett lakásod, kocsid...

Nekem ez akkora dolog volt! Hát az ma egy élet munkája! És nekem lett. És tudom, hogy ha születne gyerekem, akkor biztonságban fel tudnám nevelni. Ez az egyik legfontosabb az ember életében. Nagyon büszke vagyok, hogy anyukámnak tudtam venni egy házat, hogy anyagi biztonságban tudom őket is - nekem ez az egy életcélom volt. Sokáig nem láttam az alagút végét, de amikor elérkezett, ráadásul egy olyan dologgal, amibe szerelmes vagyok. Hát ez a legjobb dolog a világon.

Nem félted néha?

Nem féltem, viszont nem érzem biztosnak. Most a sikerről, az ismertségről beszélek. Nem dőlök hátra, hogy én már mindent elértem, amit el lehet. Mert biztos, hogy mindig dalokat fogok írni, énekelek majd, ha lesz erre kereslet, ha nem. Mert azt, hogy alkotsz valamit, nem lehet összehasonlítani semmivel. Én azt az érzést újra meg újra át akarom élni. Hogy csináltál valami szépet vagy jót. Nem azért írok dalokat, mert kötelező, hanem mert imádom azt az érzést, amikor jön.

Példaképekként sorolod Pressert, Zoránt, Dusánt, Demjént...

Tudod, miért jó, hogy vannak ők? Olyan örökséget hagytak ránk zenében, szövegekben, hogy mindig ott lebegnek a szemem előtt, és azt mondják: Nem csinálhatsz gagyit! Van egy elvárás saját magammal szemben, hogy még ha olyat nem is tudok írni, mint ők, de legalább igyekszem.

Tehetségkutatók jöttek-mentek, te maradtál. Fellépések, lemezek... Szerinted miért sikerült?

Talán kezdem megtalálni a saját utamat. Vagy már meg is találtam. Beérett ez a 6-7 év konzekvens munka. Minden tekintetben. Zeneileg, emberileg, kommunikációban. Már nem nagyon kell magyaráznom, hogy ki vagyok én. A tükörbe tudok nézni. És szeretni tudom magam. Úgy, ahogy vagyok. Tudom, hogy vannak hibáim, lehetnék sokkal belevalóbb a színpadon, de jól érzem magam a bőrömben, és büszke vagyok arra, amilyen ember vagyok. Nem szabad kapálózni, kétségbeesetten vergődni, ha épp nem sikerül valami, hanem ki kell tartani a saját világod mellett. Én ezt csinálom, és ezt is fogom. Nem adtam el a lelkem, és ennek annyira örülök. Nem ítélem el, hogy ha más megteszi, de én tök jól érzem magam, hogy azt csinálom, ami én vagyok. Egyszerűen magamat adom.