Kiss Ramóna: "Sokkal erősebb vagyok, mint azt valaha is hittem" - Szily Nóra interjúja

Mintha csendet fogadtál volna mostanában az életedet illetőleg.

Ez így van. Visszamehetünk a múltban tíz évet, amikor bekerültem a sorozatba. 19 éves voltam, amikor jött Majoros Péter, az első nagy szerelem, és elkerülhetetlen volt, hogy a sajtó ezt ne kapja fel. Egy évig éltünk együtt és rájöttem, hogy csak tönkreteszi a kapcsolatunkat, hogyha mindent elmesélünk. Szinte megszűnt a magánéletünk. Pedig akkor még közösségi oldalak sem voltak, ahova bármi felkerülhet. Aztán jött Norbi, akivel hat évig voltunk együtt, és akkor már nagyon figyeltünk. Két év után engedtük először, hogy megjelenjen rólunk közös fotó, de amúgy visszafogottak voltunk. Aztán amikor másfél éve különváltunk, akkor egyetlen egyszer nyilatkoztam, mert azt gondoltam, hogy az a legtisztább, ha én mondom el, mi történt. Mert ellenkező esetben, ha bármelyikünket meglátnak valaki másnak a társaságában, jön a rosszindulat, az emberek találgatni kezdenek, hogy ki kivel csal meg kit. Na, ezt nem akartuk.

Ehhez képest azóta is terjesztenek rólad "híreket".

Sajnos. Most már azt mondom, hogy szinte hozzászoktam, bár nem tudom, hogy ezt meg lehet-e igazán szokni, de nagyon sokat segít a családom. Tényleg. Amikor véget ért Majkával a kapcsolatunk, és szétszedett minket a média, arra ébredtem egyik hajnalban, hogy kopognak az ajtón és a szüleim ott álltak egy nagy csokor virággal, hogy tartsak ki, hogy ez a munka ezzel jár és ehhez is fel kell nőnöm. Hogy az a fontos, amit ők és a barátaim tudnak, vagyis az igazság.

De egyébként volt olyan időszak, hogy ebben a "zajban" szétestél, hogy meggyötört a külvilág?

Nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy amibe szerelmes vagyok, amit imádok csinálni, ahhoz ez is hozzátartozik, hogy a cikkek mitől is lesznek érdekesek. Aztán szépen megtanultam kezelni ezt, de ennek ellenére néha mégis azzal szembesülök, hogy hív édesanyám: "Látom, új pasid van!". Kinyitom az újságot, ó, tényleg! Szoktunk is poénkodni a kollégákkal, hogy na, vajon ma kivel járok? Felcsapjuk az újságot és onnan informálódunk, hogy vajon ki lehet épp az "aktuális". Volt olyan időszak, amikor szinte nem mentem sehova. Pedig nagyon szeretek bulizni, az egész családunk ilyen, szeretjük jól érezni magunkat. Nemrég elmentem egy szórakozóhelyre, a barátnőmmel és a férjével, velünk volt egy kollégám is, majd egy vadidegen férfi odajött hozzám, aki a sorozatról kérdezett - másnap az jelent meg az egyik napilapban, hogy három férfival beszélgettem át az éjszakát. Na, akkor végleg elegem lett! A legszörnyűbb az, hogy miközben én azt hoztam otthonról, hogy becsületesen dolgozzak, legyek őszinte, normális erkölcsi normák szerint éljek - mégis úgy vagyok beállítva, mint egy könnyűvérű kis csajszi. Ezt gyűlölöm, idegesít és bosszant, de rájöttem, hogy nem nagyon tudok ellene mit tenni. Bocsánat, nem glóriát emelek a fejem fölé, mert ugyanolyan bolondos vagyok, de közben mindent megteszek azért, hogy elismerjék a munkámat a Barátok közt című sorozatban, a színházban, az üzleti életben, mindenhol, és mégis falakba ütközöm. Hiszen ha megjelenik egy találgatásokkal teli, nem feltétlenül jóindulatú újságcikk, akkor lehet, hogy azt mondják, inkább nem engem kérnek fel az adott színházi szerepre.

Tehát dolgozol egy imidzsért és közben rálépnek a fékre.

Ez a legszörnyűbb. Tehát itt nem is a párkapcsolatokról van szó, hanem magáról az életemről, hogy kvázi megbélyegeznek ezzel. Amikor minden héten megjelenik valami, akkor az olvasó nyilván nem azt gondolja, hogy szegény kislány, már megint miket írnak róla, hanem hogy nem zörög a haraszt...

Azon gondolkoztam, hogy 17 éves voltál, amikor egyik pillanatról a másikra kellett megtanulnod egy egész más világban létezni. A kamaszkorod egy része kimaradt.

Teljesen. Akkor kezdtem az utolsó évemet a Veszprémi Közgazdasági Szakközépiskolában és három napunk volt arra, hogy eldöntsük, mi legyen. Édesapám azt mondta, hogy bízik bennem annyira, hogy elenged, hogy képes vagyok rá, és meg tudom csinálni.

De vágytál valaha ilyesmire?

Igaz, hogy elindultam a gazdaság felé, de nyolc évig zongoráztam, két évig énekeltem, színházi szakkörbe jártam, szerepeltem Kazinczy szépkiejtő versenyen, verset mondtam. Ezek mind megvoltak, de az, hogy mi leszek, ha nagy leszek, azt nem tudtam. Aztán jött ez a lehetőség, beváltam és nem adnám oda semmi pénzért a múltam egyetlen percét sem az összes jóval és rosszal együtt. Mindent imádok, ami megtörtént és borzalmasan szerencsének érzem magam, hogy mindez megadatott az életemben - őszintén.

Tehát az exhibicionizmus azért már rég ott mocorgott benned.

Abszolút. Kislányként álltam a tükör előtt a dezodorommal és énekeltem, vonzott a csillogás, a ragyogás, amiről aztán persze kiderült, hogy nem csak erről szól, de bennem volt a vágy. Állandóan álmodozom. Mindig. Azt gondolom, hogy amíg merünk nagyot álmodni, teljesülhet is, ha igazán akarjuk.

Neked sok akaraterőd van?

Nagyon. Maximalista vagyok. Ezt is otthonról hozom.

Mindig mondod, hogy milyen csodálatos közeg a családod.

Édesanyám 18 éves volt, amikor megszülettem, apukám 19. Nagy szerelmi történet volt az övék. Én tulajdonképpen "véletlenül" jöttem - igazi szerelemgyerekként -, utána házasodtak össze. Most volt június 16-án a 27. házassági évfordulójuk. Utánam tíz évvel napra pontosan született meg a húgom. Amúgy apukámtól az akaratosságomat, az önfejűségemet örököltem, anyutól pedig azt a nyugalmat, amivel az életet kezeli.

Van egy kettősség benned?

Abszolút. Hála Istennek, mert ha csak apukám vérét örököltem volna, akkor jaj! Egy férfinak jól áll, de egy nőnél veszélyes. Anyu révén ez helyrebillen bennem. Illetve ez a két dolog hullámzik. Folyamatosan le-föl, le-föl.

Csitult már, vagy még mindig elég nagy fordulatszámon élsz?

Most már nagyjából tudom kezelni. Kellett ez a másfél év, amióta egyedül vagyok. Pedig utáltam, amikor azt mondták, hogy ez kell ahhoz, hogy megismerjem önmagam. 15 éves korom óta mindig volt mellettem egy férfi. Ismered az Oltári nő című filmet, amikor Julia Roberts mindig elrohan az oltár elől?

Igen.

Richard Gere elmegy a városba, és interjút készít a férjjelöltekkel, többek között arról, hogy hogyan szereti Julia a tojást. Mindegyik azt mondja, hogy naná, hogy úgy, mint ő: tojásrántottaként, főtt tojásként stb. Másfél évvel ezelőtt, mikor meghoztam ezt a döntést, hogy egyedül élek, akkor nagyon leegyszerűsítve egy dolog lebegett a szemem előtt: hogy meg kell tudnom, hogy hogyan akarom enni a tojást.

Megvan a válasz?

Igen. Tükörtojásnak. Az a kedvencem.

Szép szimbólum.

Igen, egy önismereti túra. Most ebben élek. Egy kapcsolatban akarva-akaratlanul a párodhoz rendezed az életed. Nyilván te is tudod, hogy mit szeretnél, mire vágysz, ez oda-vissza működik, és kompromisszumok születnek. De egy nő, főleg úgy él, hogy megteremtse a nyugalmat, a békét, és igazából ő alkalmazkodik a férfihez. Amióta ez megszűnt, azóta úgy érzem, jó úton járok ahhoz, hogy megtaláljam önmagam. Nagyon kellett ez az időszak az életemben.

Arról is megbizonyosodik az ember, hogy egyedül is sok mindenre képes!

Ez nagyon fontos dolog, amit most mondasz, mert rájöttem, hogy sokkal erősebb vagyok, mint azt valaha is hittem. Meggyőződésem volt, hogy alkalmatlan vagyok az egyedüllétre. Biztos voltam benne, hogy nem bírom.

Hogy kell támasz?

Igen, hogy valaki kell mellém. Aztán rájöttem, hogy nem feltétlenül. Közben persze az is megfordult bennem, hogy mi van, ha átesek a ló túlsó oldalára, és eltűnik belőlem, hogy alkalmas legyek egy párkapcsolatra, de mivel álmodni tudni kell, azt gondolom, hogy képes vagyok megadni az esélyt magamnak, hogy egy olyan szerelem jöjjön az életemben, ami mindent elsöpör, és nem lesz kérdés a kompromisszum vagy a hozzáállás. Már pontosan tudom, hogy mire vágyom, mit szeretnék majd... Tudod, tükörtojást!

Milyen az a férfi, akivel meg is ennéd? A "fehér lovon" ki ül?

Talán fura, de ugyanaz a férfi, mint én vagyok, csak pasiban. Mindenképpen társasági ember, játékos, vicces, humoros, és okos!

Erőt vársz tőle?

Mindenképpen. Határozottságot. Én is az vagyok, de nem akarnám felcserélni a szerepeket. Azt szeretem, ha a férfi hordja a nadrágot. Én tudok önmagam lenni. Élem az életem, építem a karrierem - de mindig azt képzelem, hogy egy férfiben mindenből több kell hogy legyen, mint bennem, hogy tudjak tőle tanulni, felnézhessek rá. Erős jellem legyen, erősebb, mint én vagyok.

Sorozat, színház, vállalkozás - pörögsz, mint akiben több az elem, mint a reklámnyusziban...

Mindig úgy érzem, hogy egyrészt több lábon kell állni, másrészt meg igénylem a nyüzsgést, több impulzus kell. Így jött az az őrült ötlet is, hogy csináljak egy esküvőszervező céget. Engem tényleg az tesz teljessé, hogyha több minden dolog van az életemben, ha több felé tudok menni. Legyen az kereskedelem, gazdálkodás, színészet, színház, hogy sok minden töltsön. Legendás történet, hogy két évvel ezelőtt nyolcan lányok fogtuk magunkat és elmentünk nyaralni Olaszországba. Végigdolgoztam az egész hétvégét, majd hazamentem, összepakoltam, egy órára lefeküdtem aludni és éjjel kettőkor fölvettem a lányokat. Reggelre kivezettem Olaszországba, ők aludtak, majd lepakoltunk, és lementünk a strandra. Egész nap nevetgéltünk, fürödtünk, este elmentünk vacsorázni, iszogattunk, mindenki hulla volt, én meg elővettem egy vastag könyvet és azt kérdezték, hogy hé, Rami, te szedsz valamit?!

Mosolygunk...

Igen, mert amikor jó dolgok történnek, akkor úgy érzem, hogy annyi energiám van, hogy egyszerűen bármire képes vagyok.

Van olyan, hogy elfogy az energiád?

Van. Az a baj, hogy nem veszem észre időben, és egyik pillanatról a másikra tör rám a melankólia. Amikor azt érzem, hogy nem bírom felvenni a telefont, hogy csendet akarok. Ilyenkor kell két nap, amíg otthon bőgök, megnézek három romantikus vígjátékot, a lakásban szanaszét van minden, és magamba süppedek. Aztán amikor anyukám felhív, hogy jön hozzám apu, akkor ajaj - gyorsan felkelek, rendet rakok, összeszedem magam, és újraindul az energiabomba. Szóval néha kell a nyugalom, de közben meg ha kényszerpihenőn vagyok, akkor meg bűntudatom van, hogy na, nem csináltam egész nap semmit.

Ha valamit csinálsz, akkor azt nagyon. Olyan nincs, hogy Ramóna picit foglalkozik valamivel.

Nincs. Akkor meghalok.

Sodródsz, mész, hömpölyögsz az árral, vagy magad kavarod fel az állóvizet?

Is-is. Biztos, hogy ez alakulni fog, már visszavettem, igyekszem odafigyelni. Sőt, írtam egy listát. Hú, ez nagyon őszinte interjú lesz, senkinek, semmi ilyenről nem beszélek, mint most. Szóval írtam egy listát, mert beleestem abba a hibába, hogy amikor jöttek ezek a melankolikus időszakok, akkor nem hívtam vissza a legjobb barátaimat sem. Kaptam olyan üzenetet, hogy egyetlenegy mentséged van, ha már nem élsz. Persze egyre rosszabbul éreztem magam. Ennek vége. Fölírtam a neveket a családból, a barátok közül, a munkából, akiknek mindig minden körülmények között fel kell venni a telefont. Ha haldoklom, akkor is. Muszáj, mert rájuk számíthatok, és nekik is számítaniuk kell rám. Azóta javult a helyzet. Ez is az elmúlt másfél évben történt meg.

Hallottam, hogy van a kocsidban "bocsi-csoki", mert gyakran késel...

Van bizony! Pont a napokban raktam ki egy fotót az egyik közösségi oldalra - nagyon vicces -, amiben magamra ismertem. Egy csajszi sétál táskával, és az a felirat, hogy: "Mondtam, hogy 5 perc és ott vagyok, nem kell félóránként hívogatni!"

Ez vagy te?

Sajnos! Borzasztó! Amikor oda is érnék, akkor is tuti, hogy elhúzom az időt. Ezzel persze megbántom a másikat, és ez mindenkinek rossz! Hát, ezen dolgozom. Hogy ne késsek. Próbálkozom, de nagyon nehéz.

Imádod a sorozatot, ez refrénszerűen előjön. E tekintetben nem lettél függő? Tudod, vannak képernyősök, akik mikor vége, szinte belehalnak. Te látod azt a Ramónát, aki majd másban lesz sikeres?

Igen. Viszont arra nem tudok válaszolni, mi lesz, ha ez nem lesz. Én itt nőttem fel. Életem első munkahelye és már 10 éve tart. Biztos, hogyha nem lesz, az nagyon rossz időszak lesz az életemben, már csak azért is, mert nehéz lesz elszakadni a kollégáimtól. Sosem tudtam mit kezdeni azzal a kérdéssel, hogy na jó, de mi lesz a sorozat után? Csak néztem és nagyon kellemetlenül éreztem magam. Aztán eltelt egy kis idő és rájöttem, hogy egyáltalán nem kell ezen gondolkozni. Közhely, de igaz, hogy akkor kell átmenni a hídon, amikor már odaérsz. Soha nem gondoltam azt, hogy nincs tovább. Amikor megbuktam a jogsiszerzésnél a forgalmi vizsgán, zokogtam, de másnap fogtam és elmentem az egyik hipermarketbe hoszteszkedni, hogy összeszedjem azt a pénzt, ami plusz öt órára kell. Bár apukám kifizette volna, de nem akartam. Én rontottam el, nekem kell megcsinálni. A munkától sosem féltem, bármi is az.

Dolgozni, vagy tenni valamit valamiért.

Azt gondolom, hogy ezzel nem lesz, nem lehet gond. Nem vagyok én nagyon spirituális, de az élet igazol. Ha hiszünk valamiben, ha akarjuk csinálni, akkor összejön. Mindenki a saját életét éli, a saját sorsával kell foglalkozni, azzal kell gazdálkodnia.

Tudom, hogy imádod a húgodat. Ő most annyi idős, mint amikor te a sorozatba kerültél. Ha őt hívnák egy castingra, mit mondanál?

Nem tudom. Épp múltkor ránéztem Debire, és megkérdeztem aput, hogy engem hogy mert elengedni?! Egyedül egy albérletbe? Nyilván házias voltam otthon is, mostam, takarítottam, de mégis? Hát azon csodálkozom, hogy még élek, de a családom bízott bennem, és igazuk lett. A húgomra visszatérve - hát persze engedném, de legszívesebben egy nyomkövetőt szerelnék rá! Azért ma sokkal több a veszély, mint 10 éve.

Például az is, hogy egy fiatal lány elszáll, megszédül a sikertől... Volt ilyen?

Pfú, volt sajnos. Nem vagyok büszke rá. Amikor elfelejtettem köszönni a szüleimnek, mikor hazaértem. Csak fölmentem a szobámba, átöltöztem, hogy indulok bulizni.

"A művésznő"...

Igen. Na, akkor 18 évesen kaptam egy hatalmas pofont apukámtól. Leültetett és mondta, hogy beszéljük át ezt a dolgot. Miért is dolgozom én? Mik a céljaim? Gondoljam át, ez hova vezet, és hogy miért csinálom ezt. Az a pofon vissza is húzott a földre. Nem azzal volt a gond, hogy nem köszöntem volna, vagy lenéztem volna embereket. Nem. Azt belém verte az édesapám, hogy előre köszönök, teljesen mindegy, hogy a takarítónőről, vagy a producerünkről van szó. Nem ezzel volt a probléma, hanem a nemtörődömséggel. Nem érdekelt semmi. Van munkám, Pesten lakom, anyukámék otthon, azt csinálok, amit akarok, e ez már jó ideje elmúlt.

A szemünk láttára helyes kamasz lányból egy szép nő lettél. Morcos leszel, hogy ezt a jelzőt mondom elé? Nem azt emelem ki, hogy okos?

Vicces, hogy ezt kérdezed, ugyanis volt egy előadásunk a Karinthy Színházban és utána olvastam egy kritikát: "Kiss Ramóna pedig játssza a gyönyörű, fiatal nőt, aki érzékenységével elbűvöli a nézőket." Kikészültem, hogy tessék, ennyi sikerült, hogy "gyönyörű, fiatal", de aztán úgy folytatódott, hogy "kétségtelen a tehetsége". Fellélegeztem. Persze van pillanat, amikor nem arra vágyom, hogy azt mondják, szép és fiatal, de közben meg azt gondolom, hogy addig jó, amíg ezt gondolják, hisz ha én tudom magamról, hogy okos is vagyok, akkor azt tudom használni.

Tehát a szépség egy jó rejtőzködés is a tekintetben, hogy közben vág az eszed, még ha más ezt nem is feltételezi.

Köszönöm szépen! Pontosan ezt akartam mondani, csak te tökéletesebben fogalmaztad meg. Persze nem állítom, hogy egy géniusz vagyok, de az kiderült, hogy mindenkivel megtalálom a közös hangot, és bármiről el tudok beszélgetni. Különben is fejlesztem magam, tanulok, olvasok, hogy tájékozott legyek.

Ha most azt mondanám, hogy a következő 5 év ugyanígy garantált, mint az eddigiek - akarnád, aláírnád?

Nem.

Miért?

Nagyon fontos, hogy ha azt érzem, be vagyok skatulyázva, és nem tudok lépni, amikor szeretnék, az megijeszt, és bezártnak érzem magam. Nem azért, mert nagy szabadságtudatom van, de igénylem a lehetőségét a változtatásnak. Hogy ha úgy érzem, akkor új útra léphessek.

Jó. Ezt a kiegészítést elfogadom. Egy férfi is belekerülhet már az íratlan szerződésünkbe?

Mindenképpen!

Pecsétet rá!