Ördög Nóra: "Ne feszülj rá!"

Az élet egyik legnagyobb leckéje számomra az volt, amikor először szembesültem vele, hogy az előbb-utóbb az inkább csak utóbb, sőt, lehet, hogy még inkább: soha. És hogy nincs egyenes arányban a befektetett energia mennyisége és a siker nagysága. Szóval a dolgok nem feltétlenül úgy történnek, mint ahogy én azt jó előre elterveztem, na.

Hiába mozgatok meg minden követ, hiába küzdök érte körmömszakadtáig, egyszerűen nem megy. Nem és nem. Minél jobban szeretném, egyre nagyobb hévvel és akarattal, egyre görcsösebben, annál inkább keresztbe fekszik előttem minden - pontosabban köztem és a célom között. A dolgokat tetézi még ilyenkor egy-két baráti "ne feszülj rá" és "engedd el" - azok a jótanácsok, amiket egyszerűen törvényileg kéne betiltani...

Szerencsére Palkó remekül kezeli az ilyen típusú helyzeteimet, és nem a tiltott mondatokkal próbál megnyugtatni, hanem jól irányzott kérdésekkel: Mégis mi történik, ha ez nem most jön össze, hanem két hét múlva/egy hónap múlva/egy év múlva? Mégis mi történik, ha késel 15 percet? Mégis mit számít, hogy megjelenik-e az a bizonyos cikk az újságban?

Ilyenkor tényleg végiggondolom: mégis mi? Felszabadító a válasz, ami láss csodát, mindig megérkezik! A nyugtató pirulákkal felérő hatékonyságú konklúzió: SEMMI!

Mostanában kifejlesztettem magamnak, magamban egy technikát, ami Palkó nélkül is működik. Amikor már látom, hogy vége, nincs tovább, perceken belül nekicsapódok a kudarc betonfalának, igyekszem ellazítani magamat. Hogy ne fájjon annyira az ütközés, mint ha teljesen megfeszült, merev testtel rohannék neki tiszta erőből.

Az ellazulást itt most szó szerint értsétek, tényleg ellazítom magam: lehunyom kicsit a szemem, hagyom lógni a testem mellett a karjaimat, és igyekszem egy rövid pillanatra teljesen kikapcsolni az agyamat is. A kattogás lelassul, a külső zajok elhalkulnak, én pedig súlytalanul lebegek, miközben az agyam újratölt, és elém vetíti a költői kérdéseket: Ugyan mégis mi történik, ha ez nem sikerül most? Ebben a laza állapotban arra gondolok, tényleg: mi a fene történne?!

Aztán kinyitom a szemem, és élvezem, hogy a nyugalom - ami néhány másodperc alatt megszáll - nem illan el. Tudom, hogy hülyén hangzik, leírva meg aztán pláne, de próbáljátok ki, és a ráadás - hogy amikor már kifeszegettük a görcsös ujjainkat, megkötöttük magunkkal a kompromisszumokat vagy rosszabb esetben lemondtunk mindenről -, sokszor mégis megtörténik a csoda! Mert ha valamiért annak úgy kell lennie, akkor visszatalál hozzánk a lehetőség, mint egy bumeráng. Velem számtalanszor megtörtént.

Úgy tűnhet, kicsit fatalista vagyok, és talán így is van. Miért ne? Ha közben ezáltal mégiscsak megvalósul az, amit annyira, de annyira szeretnék...