Jay Kelly: az év legszívmelengetőbb filmje, ami olyan unalmas, mint egy továbbajándékozott prosecco

Szóval, kezdjük ott, hogy ez egy tipikusan olyan film, amelyről nagy eséllyel nem beszélnénk ennyit, ha nem imádnánk Adam Sandlert és George Clooney-t. Sőt, ha egészen őszinték akarunk lenni, nélkülük a Jay Kelly talán egy halk sóhaj lenne a Netflix végtelen kínálatában. Velük viszont egy keserédesen nosztalgikus élményt kapunk, ami napokkal később is ott motoszkál az ember fejében – mint egy régi dallam, amiről nem tudjuk, mikor hallottuk utoljára, mégis azonnal ismerős.

Jay Kelly kritika – Adam Sandler szívet melenget, Clooney meglep: szép, de hiányos utazás önmagunk felé

Noah Baumbach rendező – a Fehér Zaj (2022)  langyos fogadtatása után – visszatér egy ismerős terepre: egy „kapuzárási pánik” történethez, amelyben a válság nem hangos, hanem csendes és kínosan személyes. 

Jay Kellyt mindenki szereti: hűséges menedzsere Ron (Adam Sandler), PR-osa Liz (Laura Dern), a világ – csak épp ő maga nem tudja, kicsoda valójában. Amikor fiatalabb lánya, Daisy Európába utazik az egyetem előtt, Jayben hirtelen felszakad a felismerés: apa volt-e egyáltalán, vagy csak egy arc a plakátokon? Ezt a kérdést kergetve hagy ott egy forgatást, és Toszkánáig menekül – stábostul, múltastul.

Egy világsztárt látunk, aki elszökik a saját életéből, hogy utolérje a lányát, miközben kénytelen szembenézni azzal, hogy ki ő akkor, amikor nem forog a kamera.

 Útközben emlékképekbe lép be szó szerint – egyik ajtón át egy vonaton –, ami gyönyörű, lírai megoldás, de sokszor olyan érzést kelt, mintha lemaradtunk volna a film első részéről, és rögtön a másodikba csöppentünk volna. Szép, megható jelenetek sorjáznak, mégis rengeteg megválaszolatlan kérdés marad utánuk. Például, hogy ki az a „nagy szerelem” az egyik emlékjelenetben. 

Harc önmagunkkal

A film talán egyik legbeszédesebb jelenetében Jay Kelly – a legendás filmsztár – egy mozgó vonat szűk mosdójában áll, és a tükörképét nézi. Hangosan sorolja a filmtörténet nagy neveit: Cary Grant, Clark Gable… majd kimondja a sajátját is. Újra és újra. Más hangsúllyal, más tónusban. Mintha minden ismétléssel egy új szerepet próbálna magára húzni. 

Ez a jelenet tökéletesen rímel a film nyitányára, Sylvia Plath soraival: „Felelősség önmagunknak lenni. Sokkal könnyebb valaki másnak lenni – vagy senkinek.” És ez a mondat ott lebeg az egész film felett, mint egy finom, szomorú köd.

Adam Sandler viszont… Adam Sandler

A golfos kitérő után újra azt az arcát mutatja, amit szeretünk, de kicsit mégis hiányzik a régi. A mostani csendes, melegszívű, kissé szomorú figura – aki nem poénokkal akar nyerni –, hanem jelenléttel kicsit megváltoztatta a színészt. 

Ron karaktere egy ember, aki az egész identitását a barátságára építette fel, és Sandler sebezhető játéka valódi érzelmi súlyt ad a filmnek. Olyan, mint egy vasárnap esti családi film gyerekkorunkból: biztonságos, ismerős, szívmelengető.

És akkor beszéljünk George Clooneyról

Előre is elnézést a hölgyektől, de Clooney ilyen bárgyú, bugyuta figurát rég – vagy talán soha – nem játszott. A sárm mintha teljesen leszáradt volna róla, és maradt egy bizonytalan, nárcisztikus, sokszor kifejezetten idegesítő karakter. Lehet, hogy ez tudatos döntés, lehet, hogy bátor önirónia – de a néző türelmét alaposan próbára teszi. Jay Kelly nem szerethető, inkább elviselendő.

Nagyot szólna, de...

A film mindeközben gyönyörű helyeken játszódik, romantikus, igazi old fashion darab. Fellini 8½-je finoman ott kísért a háttérben, és Baumbach világkörüli utazása valóban olyan, mint egy elegáns pohár pezsgő. Csak épp kicsit túl gyorsan elfogy, és nem hagy elég mély ízt maga után. A flashbackek – amelyekből kiderül, hogyan gázolt át Jay a barátain, és miért rideg a viszonya idősebb lányával – nem ütnek akkorát, mint kellene. A film túl óvatos, mintha félne igazán megmutatni a főhősét.

Értékelés: 6/10 

Adam Sandler miatt. Mert ő mindig a szívünk egyik csücske marad – természetesen Johnny Depp mellett... de erről most nem beszélünk. 

Ezek a kritikák is érdekelhetnek: