A Stranger Things az a sorozat, amit már rég el kellett volna engedni, mégis jól búcsúzott – Spoileres kritika
2026.01.01.
Itt a vége, fuss el véle. A Stranger Things befejezése pont olyan lett, mint mint amilyen a sorozat volt az utóbbi években: túl hosszú, túl hangos, mégis képtelenség közömbösen végignézni.
Az 5. évad majdnem azt bizonyította be, hogy a Stranger Things már nem tudja, miért indult el anno. A finálé viszont emlékeztetett minket arra, hogy miért szerettünk bele először ebbe a furcsa és izgalmakkal teli történetbe. A cikk spoilert tartalmaz!
Forrás: Netflix
Stranger Things 5. évad kritika: fárasztó az út Hawkinsból, de végül jó helyre érkezünk
- Az 5. évad nagy része túlírt, lassú és elveszik a saját mitológiájában.
- A finálé tudatosan fordít ezen: gyors csata, hosszú érzelmi lezárás.
- Nem hibátlan a befejezés, de méltóbb, mint amit az évad nagy része ígért.
Kevés sorozat mondhatja el magáról, hogy egy teljes generáció kollektív popkulturális emlékezetébe égett bele. A Stranger Things ilyen. Amikor 2016-ban berobbant, még friss volt, játékos, és pontosan annyit mert mutatni, amennyit kellett. A nyolcvanas évek filmes öröksége nem teherként, hanem inspirációként volt jelen, a gyerekek pedig valódi gyerekek voltak – törékenyek, szerethetők, na és persze pótolhatók, de ne szaladjunk ennyire előre.
Aztán telt az idő. És nem csak Hawkinsban.
A Stranger Things ötödik, egyben utolsó évada már egy teljesen másmilyen sorozat terhét cipelte magán. Ahogy már az első kritikánkban is említettük, ez már nem az a Stranger Things, ami egykor mert egyszerű lenni. A mitológia túlburjánzott, a szereplőgárda kezelhetetlenül megnőtt, és az epizódok játékideje lassan egy Marvel-végjáték hosszával kezdett vetekedni. Az egész olyan lett, mintha a Netflix és a Duffer testvérek egyszerre félnének elengedni és képtelenek lennének rövidre zárni.
A hosszú gyártási szünetek sem segítettek. Miközben a történet papíron öt évet ölel fel, a szereplők közben felnőttek, kiöregedtek a saját karakterükből, és ezzel együtt megváltozott a dinamika is. Nehéz komolyan venni a „világvége” fenyegetését, amikor a főhősökön vastagabb a plot armor – amikor a cselekmény megkívánja a szereplő túlélését − , mint Hopper dzsekije.
A Stranger Things 5. évada: elcsépelt szereplők, elcsépelt jelenetekben
A Stranger Things egyik legnagyobb erénye mindig az volt, hogy nem magyarázott túl. Megmutatta a szörnyet, hagyta, hogy féljünk tőle, majd továbblépett. Az 5. évadra ez az ösztönösség szinte teljesen eltűnt. A sorozat elkezdett saját magának is magyarázni.
Az epizódok jelentős része expozícióval telik: karakterek kuporognak egy asztal körül, térképeket rajzolnak, dimenziókat neveznek el, és hosszasan fejtegetik, hogy Vecna miért veszélyesebb, mint eddig. A gond csak az, hogy nem látjuk ezt a veszélyt. A Stranger Things mintha elveszítette volna a vizuális önbizalmát, és helyette szavakkal próbálná pótolni azt, amit képekkel kellene. Hiábavaló volt a sok belebeszélt rajongói teória is, mivel csúnyán szólva, nem ilyen okosan oldották meg a rendezők a dolgot.
Ehhez jön hozzá a szereplőgárda kezelhetetlen túlnövése.
Nyolc, horrorfilm-hosszúságú epizód alatt is kevés idő jut a régi kedvencekre, miközben az utolsó évadban még egy új generáció is felbukkan. Nem titok: ez egy nagyon is átlátszó „lesz spin-off ” húzás. Csakhogy ettől a jelenlegi történet csak még széttartóbb lesz.
A karakterek, akiket már nem mernek elveszíteni
A Stranger Things régen mert kegyetlen lenni. Barb halála, Bob tragédiája, Billy bukása – ezek mind valódi súllyal bírtak. Az 5. évadra viszont egyértelművé válik: a főszereplők érinthetetlenek. A veszély illúzióvá válik, mert tudjuk, hogy Hopper, Eleven, Joyce vagy Steve már nem eshetnek el.
Ez különösen Hopper esetében fájó. David Harbour karaktere már annyi „majdnem halált” túlélt, hogy minden újabb fenyegetés csak rutin. A sorozat próbálja őt újra és újra feláldozható figuraként pozicionálni, de egyszerűen nem működik. Már túl sokszor láttuk megmenekülni.
Sőt, Winona Ryder Joyce-a és Harbour Hopperje háttérbe szorul, miközben a sorozat új arcokra pazarolja az időt. Ez nem tiszteletlen – csak furcsán aránytalan.
Vecna, a gonosz, aki eltűnik a saját történetéből
Vecna az egyik legjobban felépített antagonistája volt a sorozatnak. Az 5. évadra azonban inkább beszédtéma, mint jelenlét. Hosszú epizódokra eltűnik, miközben a karakterek arról diskurálnak, hogy milyen rettenetes.
Ez alapvető dramaturgiai hiba: a félelmet nem lehet elmagyarázni, csak megmutatni.
A helyzetet tovább rontja Dr. Kay figurája, akit Linda Hamilton alakít. Egy ikonikus színész, akit a sorozat gyakorlatilag statisztává degradál. Nincs valódi íve, nincs súlya, nincs funkciója – egyszerűen ott van, mert ott kell lennie. Ez talán az utolsó évad egyik legnagyobb elszalasztott lehetősége.
A finálé első fele: végre történik valami
A finálé ott kezd el működni, ahol az évad korábban elbukott: nem húzza az időt. A Vecna–Elmenyúzó elleni végső összecsapás már az első órában lezajlik, ami egyszerre meglepő és felszabadító. A sorozat mintha végre rájönne, hogy nem a csata a lényeg, hanem az utána következő búcsú.
A csapat több síkra szakad: Hawkins, az Upside Down és az a névtelen, pokolszerű dimenzió. A váltások ritmusa jó, a jelenetek feszesek, és bár Max továbbra is alulhasznált, Sadie Sink minden pillanatot maximálisan kitölt érzelmileg. Hogy őszinték legyünk, neki nagyobb jövőt jósolunk, mint Millie Bobby Brownnak.
Szerintünk Hopper becsapása Eleven medencés transzában az egyik legerősebb pillanat. Vecna végre valódi káoszt okoz, nem csak beszélnek róla. Kali halála pedig – meglepő módon – csendes és önzetlen. Ez nem egy nagy drámai fordulat, hanem egy lezárt sors.
Vecna bukása: nincs megváltás, csak vég
A sorozat bölcs döntést hoz Vecna végső pillanataiban. Egy rövid ideig felcsillan a lehetőség, hogy Henry „csak egy elveszett gyerek” volt, akit az Elmenyúzó rontott meg. A Stranger Things azonban nem megy el ebbe az irányba. Lehet a Netflix végre tanult, a „romantizáljuk a gyilkost” agymenéséből.
A bukás brutálisan egyértelmű:
- a gyerekek elpusztítják az Elmenyúzót,
- Eleven átszúrja Vecnát,
- Joyce lefejezi.
A flashbackek nem finomak, de hatásosak. Ez nem feloldozás. Hanem elszámoltatás.
Eleven „halála”, ami valójában búcsú
Eleven látszólagos áldozata, a finálé érzelmi csúcspontja. A sorozat ugyan nyitva hagyja a kérdést, de a jelek egyértelműek: Kali illúziója menti meg. A disruptorok - vagyis a zavaró tényezők - nem hatnak, Eleven mozdulatlan marad, majd egyszerűen eltűnik – csak úgy, mint egy délibáb.
Ez nem romantikus, nem hangos, nem heroikus. És pont ettől működik. Eleven nem „boldogan él, míg meg nem hal”, hanem kilép a történetből.
A második óra: hosszú, érzelmes, szükséges
A finálé második fele egy elnyújtott epilógus, amely sokaknál kiverte a biztosítékot. De ez az a rész, ahol a Stranger Things végre azt csinálja, amit mindig is tudott: búcsút vesz.
Ez nem a Trónok harca. Nem is akar az lenni. Ez egy olyan történet, ahol a túlélés, a barátság és a lezárás fontosabb, mint a sokkolás.
Nem tökéletes, de emlékezetes
A Stranger Things 5. évada összességében messze nem a sorozat legjobbja. Túlhúzott, túlmagyarázott és gyakran önismétlő. De a finálé képes volt mindezt egy érzelmileg működő egésszé formálni. Ez nem egy legendás befejezés. De jó befejezés. És egy tízéves történet után ez már önmagában teljesítmény.
Értékelés: 10/9
A nosztalgia néha tényleg felülírja a valóságot – és most kivételesen emiatt nem panaszkodunk. Örültünk Hawkins, viszlát!
Ezek a kritikák is érdekelhetnek:
