"Hiába menekülsz…" – Karády Katalin élete, mint egy végzetes sanzon


„Hiába menekülsz, hiába futsz…” – az a nő, aki e sorokat énekelte, nem menekült. Szembenézett a sorsával, a kínjaival, a világháború borzalmaival, a szerelem pusztító erejével és a magány dermesztő csendjével is. Karády Katalin nem csak színésznő volt. Jelenség volt. Legenda. Egy titok, amit talán sosem lehet megfejteni teljesen, de nem is kell. Elég, ha újra és újra lejátszunk egy dalt, ha emlékezünk a hangjára, a nézésére, a fájdalmas eleganciájára.

1910-ben született Kanczler Katalin néven, hetedik gyermekként egy nyomorgó budapesti munkáscsaládban. Apja, aki inkább lóversenyekre költötte pénzét, nem kímélte gyermekeit, szíjjal nevelt. A kislány élete első kapaszkodóit Svájcban és Hollandiában találta meg, ahová egy segélyprogram vitte ki. Itt először tapasztalta meg, hogy nemcsak bántás és fájdalom létezik, hanem taps és figyelem is. A színpadon.
Hazatérve, 17 évesen férjhez ment egy nála 30 évvel idősebb hivatalnokhoz, de a kapcsolat gyorsan zátonyra futott. A kislány, aki valaha a verések elől menekült, most már a szerelemhez, a csillogáshoz, az önkifejezéshez akart közelebb kerülni.
1939: a Halálos tavasz évszáma. És a születésé. A sztár, a díva, a végzet asszonya ekkor érkezik meg végérvényesen a magyar kultúrába. A barna hajú, mély hangú nő teljesen eltért a kor átlagától, és pont ezért lett meghatározó. A kritikusokat megosztotta, de a közönség tombolt érte. Egy év alatt 7 filmet forgatott, többségükben Jávor Pál volt a partnere.
Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet. Az a legszebb csók, mit el nem csókolunk.
Korának szexszimbóluma volt – a férfiak bálványozták, a nők utánozták. Még frizurája is divatot teremtett, cipője méretét (42-es!) is legenda övezte. Az ország rajongói klubokat alapított, a moziknál rendőri védelemre volt szükség.
És közben Karády énekelt. A búgó hang, a füstös mélabúval telt sanzonok... az érzékiség és fájdalom különös keveréke, aminek senki nem tudott ellenállni.
Ha van nő, akinek sorsa összefonódott a szerelemmel, az ő volt. Talán Ujszászy István, Horthy kémfőnöke jelentette számára az egyetlen igaz szerelmet, de ez a kapcsolat lett a veszte is.
Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte…És ezt te már nem téped soha se szét.
1944-ben letartóztatták. A Gestapo válogatott kínzásainak vetette alá: verték, megerőszakolták, a haját kitépték, a fogait kiverték. Miért? Mert szerette azt a férfit, aki a nácik szemében áruló volt. Sosem találkoztak többé. Karády majdnem belehalt – testileg, lelkileg összetörve engedték ki. De ő nemcsak túlélte: zsidó gyerekeket mentett, életét kockáztatva, ékszereit a nyilasoknak fizetve.
Ezért 2004-ben a Világ Igaza kitüntetést is megkapta – sajnos már csak posztumusz.

A háború után sem jött a megváltás. A kommunista hatalom számára Karády gyanús volt. Emigrált: Ausztria, Svájc, Brüsszel, Brazília, végül New York lett az otthona. Ott, egy függönnyel elválasztott kalapszalon hátsó traktusában dolgozott, éveken át. Rejtőzködött. Félt. Nem vágyott többé a csillogásra.
Nem tudom szavakkal kifejezni mennyire boldog vagyok, hogy ennek az áldott országnak a polgára lehetek.
Így nyilatkozott 1973-ban, mikor megkapta az amerikai állampolgárságot. A hazatérés csak álom maradt – repülni nem mert. A magyar közönség visszavárta, újra énekelték a dalait, lemezei elfogytak a boltokból, de ő sosem tért vissza személyesen.
1990. február 8-án hunyt el New Yorkban. Rákban. Csendesen, ahogy utolsó éveit is élte. Koporsója hazatért. A Bazilikában ravatalozták fel, több tízezren búcsúztak tőle. Haláláról alig írtak az újságok. De az emberek nem felejtettek.
Engem is csak égve dobtak el…
Voltam én, boldog, lángoló, bíborpiros ajkat csókra csábító. Most a szobámban magam vagyok én, merengek a múltak ütemén.
Az egyik leghíresebb dalának sorai, még 1942-ből. Ma már tudjuk: ez volt a saját sorsa is. Fájdalmasan pontos, profetikus sorok.
Ki volt Karády Katalin?
Egy fájdalmasan emberi nő. Egy ikon, akit széttépett a történelem, megsebzett a szerelem, és mégis mindig talpon maradt. Akit kifütyültek és ünnepeltek, megmentettek és elüldöztek, szerettek és elárultak. Ő volt a bátorság, a túlélés, az összeszorított szájjal énekelt remény.
„Hogyan magyaráznám meg Istennek, ha eldobnám az életem?" – kérdezi az egyik szerepében. De valójában ez volt az ő egész életfilozófiája.
Dalai ma is szólnak. Filmjeit újranézik. Kultusza él. Sokan nem csak emlékeznek rá, de érzik is: Karády bennünk van. Mert mindannyian ismerjük a fájdalmat, a veszteséget, a vágyat egy örök szerelem után. És az embertelen világban való emberséget.
„Fogadj el engem úgy, ahogy vagyok…” – ezt kérte egyik örök érvényű dalában. És most már, ennyi év után, talán tényleg el tudjuk fogadni. Úgy, ahogy volt: sebezhetőnek, bátornak, zseniálisnak és esendőnek.



Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.