Filmek, amik hazudtak a szerelemről – Mi mégis elhittük nekik

Olykor a legmeghatóbb romantikus filmek követik el a legnagyobb árulást. Az ilyen típusú alkotások hosszú évtizedek óta formálják azt, ahogyan a szerelemről gondolkodunk. Grandiózus gesztusok, mindent elsöprő érzelmek és konfliktusmentes happy endek követik egymást a vásznon, miközben a való életben a párkapcsolatok sokkal összetettebbek és kevésbé drámaiak. A szerelmes filmek ugyanis sosem akarták a valóságot tükrözni. Csupán egy idealizált fantáziát mutatnak be, amit akaratlanul is mérceként kezdtünk használni. Most lerántjuk a leplet egy filmkritika és egyben filmajánló keretén belül.

Ezekre a mintákra épülnek a legmeghatóbb romantikus filmek, mi pedig egytől egyik imádjuk az összeset. Ott van például a közel 40 éves Dirty Dancing, ami azt sugallja, hogy egy nyári románc és néhány közös tánc elég ahhoz, hogy a társadalmi különbségek végleg áthidalhatók legyenek. Hiába mutatja be az egyik legismertebb hajókatasztrófát, a Titanic, Rose és Jack szerelme miatt bátran beállhat a hazug filmek a szerelemről sorba. A villámgyorsan kialakuló, intenzív érzelmeket állítja be életre szóló szerelemként, mintha a rövidség nem csökkentené az idealizálás veszélyét. Ezek a történetek gyönyörűek, de könnyen torzíthatják az elvárásainkat.

A romantikus filmek hazugságai mögött komoly szándék húzódik meg

Az ilyen típusú filmek azért hazudhatnak a szerelemről, mert elsődleges céljuk a szórakoztatás. A gyors fellángolás, a nagy vallomások és az azonnali feloldások érzelmileg igen hatásosak és jól működnek a vásznon. Csakhogy közben olyan mintákat rögzítenek, amelyek a való életben gyakran csalódáshoz, önhibáztatáshoz vagy irreális elvárásokhoz vezetnek.

Romantikus filmek, amelyek sosem mondtak igazat

Egy plátói szerelem és egy félreértésből születő családi befogadás romantikus története a '90-es évekből. A film normalizálja a hazugságra épülő párkapcsolatot, miközben a valóságban ez komoly bizalomvesztést és érzelmi sérüléseket okozna. Az érintettek hosszú távon bizonytalanságot és bűntudatot cipelnének, nem pedig karácsonyi idillt.

A pár éve épp 30. születésnapját ünneplő Micsoda nő! szerint a pénz, a luxus és a nagyvonalú gesztusok minden társadalmi és érzelmi szakadékot áthidalnak. A film romantikus köntösbe csomagolja a hatalmi egyenlőtlenséget, miközben a való életben ez gyakran kiszolgáltatottsághoz vezet. A múlt traumái és a strukturális problémák nem oldódnak meg egy szép ruhától vagy egy operajegytől.

A főhős kaotikus viselkedése szerethető ügyetlenségként jelenik meg, amelyet a környezete feltétel nélkül elfogad. A klasszikusnak számító romantikus film − beleértve a Bridget Jones negyedik részét is − azt üzeni, hogy a határok nélküli érzelmi hullámzás cuki és kívánatos, holott hosszú távon inkább kimerítő és romboló. A valóságban ez a dinamika gyakran önértékelési problémákhoz és instabil párkapcsolatokhoz vezet.

A kontrolláló és manipulatív viselkedést a szenvedély és az „igazi szerelem” bizonyítékaként mutatja be. A film elmosódott határokat ábrázol beleegyezés és alárendeltség között, ami különösen félrevezető. Amit romantikának nevez, az sok esetben inkább érzelmi bántalmazás és függőségi dinamika.

Nem szeretnénk persze pálcát törni se a legmeghatóbb romantikus filmek, se a rajongóik feje felett. Hiszen milliókat szórakoztatnak. Nézésük közben azonban ne felejtsd el emlékeztetni magadat, hogy amit látsz, az nem a valóság. A valódi szerelem érkezhet hirtelen vagy kialakulhat hónapok alatt, míg egy jól működő párkapcsolat sem varázslat, inkább figyelem, tisztelet, kommunikáció és következetes munka.

Ha már romantika, ezek is érdekelhetnek: