Üvöltő szelek-kritika: mestermű vagy irodalmi vandalizmus?
2026.02.13.
Rózsaszín hálószoba, vörös égbolt és egy szerelem, ami inkább esztétikai döntés, mint végzet. Tényleg erre vágytunk? Megnéztük az Üvöltő szeleket Margot Robbie és Jacob Elordi főszereplésével. Vigyázat, az írás spoilert tartalmaz!
Kevés regényhez illik annyira a „ne nyúlj hozzá, ha nem muszáj” figyelmeztetés, mint az Üvöltő szelekhez (Wuthering Heights), amelyet Emily Bronte 1847-ben írt, és ami gyakorlatilag tankönyvi példája annak, hogyan lehet a szerelmet pusztító, önmarcangoló őrületté emelni. De hogyan állja meg a helyét egy szerelem nélküli világban egy erősen szerelemközpontú sztori?
Forrás: Northfoto
Moorcore esztétika, toxikus szerelem és egy klasszikus szétszedése – Íme az Üvöltő szelek kritikánk
- A film inkább tűnik egy TikTokra gyártott fanfictionnak, mint széles vászonra készült mozinak.
- Margot Robbie és Jacob Elordi gyönyörűek, a látvány hipnotikus, a lélek már kevésbé.
- Az újítás bátor, de néhol olyan, mintha nem adaptáció, hanem irodalmi átnevelés lenne.
Aztán eljött 2026, és megérkezett „Üvöltő szelek” − igen, a macskaköröm itt jelentéssel bír −, Emerald Fennell rendezésében. Igen, az a Fennell, aki az Ígéretes fiatal nővel az Oscarig ment, majd a Saltburnnel bebizonyította, hogy a dekadencia (beteges állapot) és a provokáció nála már-már alapfelszereltség.
És most? Most fogta Brontët, tett köré egy rózsaszín selyemtapétát, ráeresztett egy kis popzenét, és azt mondta: nesze neked modern gótika.
Az első, amit lehetetlen nem észrevenni
A film gyönyörű. A yorkshire-i lápok vérvörös égboltja, a sötét, gótikus belső terek, a már-már barokkosan túldíszített enteriőrök – mind vizuális orgiát kínálnak. Cathy rózsaszín hálószobája sem a véletlen műveként jött létre. A film tele van mindenféle easter egg-gel (rejtett üzenet) ami amúgy nagyban hozzátett ahhoz, hogy ne vegyük elő a telefonunkat.
A smink és a frizura is külön figyelmet kapott
Margot Robbie porcelánarca és finoman dekadens hullámai egyszerre ártatlanok és fenyegetők. A film vizuális világa annyira erős, hogy szinte elnyomja a történetet.
Forrás: Northfoto
És itt kezdődik a probléma.
A nézők két táborra szakadtak (és egyik sem suttog)
A felnőtt Catherine és Heathcliff szerepében Margot Robbie és Jacob Elordi valóban mágnesként vonzzák egymást a vásznon. Kémia? Van. Forróság? Bőven. Mélység? Nos… vitatható. Olyan ez, mint macskának a macskamenta. Nem lehet nem nézni és szeretni, sőt még többet és többet akar az ember, de a valódi hatása lehet, hogy becsapós lesz.
A történet alapja természetesen változatlan. Cathy szereti Heathcliffet, de a társadalmi státuszt választja, és hozzá megy a gazdag Edgarhoz. A visszatérő, bosszúszomjas Heathcliff pedig pusztítani kezd – érzelmileg és stratégiailag is.
A gond csak az, hogy míg Brontë regényében az őrület és az önpusztítás lassú, baljós spirál, itt sokszor inkább stilizált romantikus pózok sorozatát látjuk. Mintha a film minden jelenete egy külön TikTok-edit alapanyaga lenne. És ez a Gen Z-k túlstimulált világában jó és szép lehet, de aki a lassú, szerelmes sztorikon nőtt fel... na annál azért kiverheti a biztosítékot egy ejakuláció látványa.
Amikor az újítás már rombolás
Nem minden esetben jó az újítás. Sőt. Néha annyira túlmegy a határon, hogy az emberben felmerül: ez már nem adaptáció, hanem rombolás.
Fennell bátran nyúl a történethez, kihagy, átír, hangsúlyokat tol el. A gótikus horror és a kísérteties utóélet például szinte teljesen eltűnik, helyette kapunk egy túlfűtött, vizuálisan túlexponált románcot. A hangsúly az erotikán és a romboló vágyon van, de az a mély, zsigeri pusztítás, ami az eredetit halhatatlanná tette, itt csak felszínesen jelenik meg.
De megint csak, a mai a situationshipekkel teli világban ez egy alapfilm lehet.
Erős mellékszereplők, felemás érzelmek
Hong Chau Nellyként csendes, mégis határozott a jelenléte, Alison Oliver pedig Isabella szerepében igazi jelenetrabló. Az ő naivitása és későbbi megaláztatása sokkal élesebb érzelmi ívet kap, mint a főszereplők toxikus szerelme.
A film egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben folyamatosan a szenvedélyről beszél, a valódi fájdalmat ritkán engedi igazán közel. Heathcliff itt nem az a démoni figura, akitől rettegni lehetne – inkább egy sértett, gyönyörű férfi, aki bosszúból rossz döntéseket hoz. Cathy pedig nem a pusztító nő, hanem sokszor inkább egy hisztérikus áldozatnak tűnik.
Ez pedig gyengíti a történet súlyát.
Popzene a láp felett
A film zenéje is megosztó. A modern, popos hangzás – Charli XCX dalai – időnként kifejezetten jól működik, máskor viszont kizökkentik a nézőt. Olyan, mintha két film futna egymás mellett: egy klasszikus gótikus dráma és egy divatfilmbe oltott romantikus klip.
Az atmoszféra így sosem válik igazán egységessé. Szép, de széteső.
Akkor most jó vagy nem?
Az igazság az, hogy az Üvöltő szelek 2026-os verziója élvezetes. Látványos. Szenvedélyes. Olykor kifejezetten szórakoztató. De közben vitriolos is – mintha savval marna bele a klasszikusba.
Azok, akik hű adaptációra vágynak, valószínűleg csalódni fognak. Akik viszont egy modern, stílusos, kissé dekadens romantikus tragédiát keresnek Valentin-nap környékére, megtalálhatják benne a számításukat.
Értékelés: 10/6
Ez egy esztétikai túlzásba hajló, vulgáris románc, amely néha inkább irodalmi vandalizmusnak tűnik, mint újragondolásnak. Szépnek szép. A színészek erősek. A képek lenyűgözőek. De az a sötét, nyers, pusztító erő, amitől az Üvöltő szelek örök klasszikus lett, valahol elveszett a rózsaszín hálószoba és a moorcore (új divatirányzat) filterei között.
Miről szól az Üvöltő szelek?
A 2026-os Üvöltő szelek látványos és megosztó adaptáció, amelyben Margot Robbie és Jacob Elordi erős kémiával kelti életre Catherine és Heathcliff történetét. Emerald Fennell modern, popos megközelítése vizuálisan lehengerlő, ám az eredeti regény gótikus mélysége és pusztító tragikuma háttérbe szorul. A film egyszerre élvezetes és frusztráló – merész újítás, amely néhol már inkább rombolásnak hat.
Ezek is érdekelhetnek:
