Szandi: "Nem szeretem, ha semmi nincs a szavak mögött"

2015.07.29. 18:42

Ahogy a múlt héten kicsit késve lehuppan mellém, kiderül hogy másnap évforduló lesz – az első csókjuké, és épp tortát sütött a találkozónk előtt. Aztán szó szót követ, valahogy szinte rögtön kiböki, hogy az egyik kedvenc dala a Piramistól az Őszintén akarok élni… És már dúdolja is: „Őszintén akarok élni, Minden utam végigjárni, Hinni abban, amire vágyom, S ha hiszek benne, küzdeni érte bármilyen áron…”

De jó, hogy épp ez jutott eszedbe! Én is nagyon szeretem…

Minden mondatát magaménak érzem. „Szeretnék bízni mindenkiben, Hinni, hogy nem fordul ellenem, S nem árul el sosem.” 

Elég beszédes kezdés! Pedig biztosan csalódtál már jó párszor. Mégis ott a derű a tekintetedben, és a mosoly az arcodon.

Mindig próbálok pozitívan hozzáállni mindenkihez, és bármi történik, megpróbálom magam beleélni az ő helyzetébe. Vajon miért csinálta? Miért mondta azt, amit? Szinte naivan próbálok mindenkit védeni, hisz biztosan meg volt az oka rá. 

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Nem ápolod magadban a dühöt, a haragot?

Nagyon sokáig visszafogom magam, ha valakivel kapcsolatban negatív érzésem támad. Őszinte típus vagyok, szeretném elmondani neki, ugyanakkor senkit nem akarok megbántani, nem akarom, hogy konfliktus legyen közöttünk. De ez abból a szempontból rossz, hogy egyszer csak robban bennem a feszültség, és tornádóként söpör végig úgy, mint az a vihar nemrég, ami az összes futóbegóniámat tönkretette… De ez csak 5 percig tart, aztán lecsillapodik, letisztul bennem, és vagy átbeszélem, vagy túl leszek rajta. A gyerekek sok mindenre megtanítanak. Higgadtságra is. Amikor egy-egy nem tetsző megnyilvánulásukban észreveszem, hogy hoppá, ez én vagyok! Úristen, ezt látják tőlem? Hiszen ők a mintát követik. Mondok egy példát: pár napja mentem fel a lépcsőn a gyümölcsöstállal, üdítőkkel – esténként szokásunk, hogy egy órát még együtt tévézünk, és közösen dagonyázunk az ágyban. Rosszul léptem, megcsúsztam – összetörtek a poharak, kiömlött az üdítő, csupa ragacs és üvegszilánk volt minden. Majdnem mondtam egy csúnyát, és azt is, hogy persze ki a hibás… Beindult bennem a hárítás – ez miattatok van gyerekek stb… Aztán rájuk néztem, és rögtön bocsánatot is kértem. Hiszen ki hibázott? Én magam. Csak ezt nehéz belátni, és nem szoktuk szeretni. De ha figyelünk, okulhatunk ezekből a helyzetekből. Persze összetört a fiam kedvenc AC/DC-s pohara, úgyhogy most vadászhatok a neten…

Neked vibráló a lényed, nagyok az amplitúdóid, nem?

Igen, hatalmasak, de ha nem így lenne, akkor valószínűleg nem tudnék olyan lenni a színpadon, amilyen vagyok. Most nyáron körülbelül 80 fellépésem van, és ez nagyon nagy koncentrációt igényel. Élő koncertek és fellépések váltják egymást, a különbség annyi csak, hogy áll-e mögöttem zenekar. Talán jobban is szeretem, amikor egyedül vagyok a színpadon, mert akkor minden rajtam múlik, meg Csabin. Ez egy kétszemélyes vállalkozás, amiben ő rengeteget dolgozik a háttérben. Kiépítettünk egy saját technikát, van egy nagyon jó mikrofonom, folyamatosan fejlesztünk, hogy minél profibban működjünk. Vicces, hogy a múltkor két fellépés között, amikor tankoltunk, azt mondta a benzinkutas csaj, hogy jó szórakozást kíván estére, és megkérdezte, hogy a gyerekeink miért nincsenek velünk… Mondtam, hogy a te gyerekeid itt vannak valahol? Ha egy könyvelővel ott vannak a gyerekei az irodában, akkor hogyan tudna a feladataira koncentrálni? Az emberek azt hiszik, hogy a fellépéseink olyanok, mint egy buli a karaokeklubban. Pedig ez a szakmánk, a hivatásunk! Rendben kell lenni technikailag, hangban, lélekben, testben - és kommunikáció tekintetében is. Annyi mindenre kell figyelni, azt szoktam mondani, hogy az előadóművészetnek, ami 100 százalék, csak bizonyos hányada az énekhang. Azon kívül még annyi mindenre van szükség, hogy a produkció ütős legyen! 

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

12 éves korod óta színpadon vagy, és hatni vagy képes, nem csitul az energia, a tűz…

Nem, mert én szeretem! Jövőre 40 leszek, de sokkal többet éltem már, mint ahány éves vagyok, és ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok. 

Szereted azt, aki ma vagy?

Nem mindig szereti magát az ember… Három gyereket nevelni, akik közül kettő tinédzser - nem egyszerű. Ugyanúgy, mint bárki másnak, azzal a különbséggel, hogy a szülők többsége reggel elmegy dolgozni, és este otthon van a gyerekekkel. Nekünk nagyon rendszertelen az életünk, és ebbe a rendszertelenségbe próbálunk mégis rendet, fix pontokat belevinni. Hogy minden csütörtökön apa főz például. És az ünnepek is ezért fontosak. Július 24-e lesz holnap, de mivel fellépés van, ezért ma ünnepeljük azt, hogy 23 éve csókolóztunk először Csabival…

Igen, ráleltem erre a dátumra, és meg is lepett, hogy ti az aprónak tűnő állomásokra is rendre emlékeztek.

Szerintem emlékezni nagyon fontos. Amikor halottak napja környékén vagyunk, mindig berakunk olyan felvételeket, amiken azok a rokonaink vannak - apukám, nagymamám, Csabi szülei - akik már nincsenek közöttünk. Mesélünk róluk a gyerekeknek. 

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Szinte itt tartjátok a lelkeket?

Nem a lelkeket, hanem az emléküket, mert az is a személyiségünk fontos alakítója, ha emlékezni tudunk olyan emberekre, akikre fel tudtunk nézni, akiknek az élete számunkra példaértékű. Hiszen őbelőlük is vagyunk. Nem szabad elfelejteni azt a sok jót, ami őket jellemezte. Bármit - a jóságot, a bennük lévő szeretetet, a tehetséget, rátermettséget… Mindenkiben meg lehet keresni és találni azt, amit időnként érdemes újra és újra felidézni.

Ha már az emlékezésnél tartunk – a 23 évvel ezelőtti első csók mit idéz?

Nagyon jó érzés önt el, és nem is a tinilány jön bennem elő, hanem az, hogy mennyire erős szeretetet érzek a férjem iránt. 23 év olyan hosszú idő! És ha belegondolok, akkor még kislány voltam. Amikor annyi idős voltam, mint most Blanka, már együtt próbáltunk arra a turnéra, amin elcsattant az a bizonyos első csók. Azóta annyi, de annyi mindent megéltünk együtt! Hányszor elválhattunk volna, hiszen konfliktusok mindenhol vannak… 

Kevés olyan pár van, mint ti. Mintha a kapcsolatok is eldobhatóvá váltak volna… 

De tudod, hogy miért? Mert nincs alapjuk. Azt szoktam mondani, hogy mi egy nagyon erős várat építettünk fel együtt, nem a szó szoros, hanem inkább lelki értelmében. Minél magasabb egy vár, annál mélyebbnek kell lennie az alapnak, és úgy érzem, hogy nálunk ez annyira stabil, hogy akármekkora vihar jön – nem tudja összedönteni. Közöttünk olyan erős a kötődés, a kapcsolat… De ezek a szavak kevesek is arra, hogy kifejezzék.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Inkább szövetség? Vagy egység?

Igen, ez a jó szó – mi együtt vagyunk egy egész, aminek alapja egy nagyon erős szerelem és szeretet. Gondold el, hogy mielőtt mi először megcsókoltuk egymást, mi előtte két hónapot csak beszélgettünk…

És azóta is? A beszélgetések és az érintések szoktak valahogy eltünedezni a hétköznapokból.

Pedig nagyon fontosak. A beszélgetés és az ölelés. Azt hiszem, hogy a kommunikáció hiánya teszi tönkre a kapcsolatokat. Jó, hogy van internet és Facebook, de valahogy mintha minden felületesebbé vált volna. Annyira könnyedén mondják ki sokan, hogy szeretlek, imádlak… Az imádlak szót nem szoktam használni, hiszen imádni csak Istent lehet. A szeretlek szót is ritkán mondom. De ha igen - akkor annak súlya van. Nem szeretem, ha semmi nincs a szavak mögött. 

2013-ban beszélgettünk már hosszan, és akkor azt éreztem, hogy fordulópont jött el az életetekben. Sok éven át inkább a gyereknevelésről kérdeztek, az anyaszereped kapcsán hívogattak meg tévéműsorokba, miközben szinte láthatatlan voltál, mint énekesnő. Nem látszott az igazi Szandi. Aztán mintha beért volna a türelem és a munka. Nagy Duett, Sztárban sztár, Ének iskolája…

Nemrég ért véget a harmadik évad az Ének iskolájában, hogy most mi jön – még kérdés. De úgy vagyok vele, hogy továbbra is igyekszünk a lehető legprofesszionálisabban megoldani a ránk bízott feladatokat. Egyetlen fellépést sem lehet félvállról venni. Soha. Mindenhol apait-anyait beleadok. Volt olyan, hogy a negyedik előadásom után azt éreztem, hogy nem bírom tovább. Aztán hatalmas tömeg várt egy fesztiválon… Mi az, hogy nem bírom? A közönségnek semmi köze ahhoz, hogy min vagyok túl, és mennyire vagyok fáradt. Olyan jól sikerült az előadás, hogy két ráadás volt! Annyira kiforrta magát már a kettősünk Csabival - úgy, hogy ő például a technikával is dolgozik a háttérben -, és annyira érezzük egymást, hogy most már ott tartok, hogy akkor érzem, hogy jól sikerült az este, ha van két ráadás!

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Ez lett a mérce? Jó magas! Huncutul mosolyog a szemed…

Igen, én odatettem magamnak a mércét. Mindig csak följebb akarom. Azt mondom, hogy nincs más út, csak előre és fölfele. Vissza soha nem lehet kanyarodni, soha! 

Ez mindenre vonatkozik?

Szerintem, igen. Alapvetően építenie kell az embernek az életét, nem rombolni. 

De nem láthatunk előre. Nyilván, amit felépítettetek, az biztonságot ad, de cseppet sem félsz a jövőtől?

Most akkor János atyát idézném, aki nekem nagyon meghatározó ember volt az életemben. A sírján is ez az idézet áll: „A szeretetben nincs félelem”. Ha szeretettel állsz hozzá azokhoz az emberekhez, akikkel együtt dolgozol, és a közönséghez - akkor nincs mitől félni. Félelemmel nem lehet építkezni és menni előre. Tudjuk, hogy mi köré épül az életünk, és amikor feladat van, akkor arra figyelünk, emellett pedig a gyerekekkel próbálunk minden percet kihasználni. Ennek egyetlen hátulütője van, hogy a nem közvetlen barátokra és családtagokra kevesebb idő jut. Észrevettük, hogy már nem vagyunk partira járók, bulikat csinálók. Régebben sokkal aktívabbak voltunk. Rájöttünk, hogy azt a kevés időt, amink van, szeretnénk azokkal tölteni, akik a legfontosabbak. És abba már nem férnek bele felületes kapcsolatok és megjelenések. Egyre erősebben rostálunk. Csak így van értelme csinálni.

Mindenkinek szokott lenni ilyen víziója, hogy mi felé megy, törekszik még.

Ahányszor színpadon állok, mindig azt érzem, hogy ez az én helyem, ez az én utam, mert úgy érzem, hogy olyat tudok adni az embereknek, amire a lelküknek szüksége van. Egyébként belegondoltam abba, hogy szerintem én 60-70 évesen is fogom énekelni a Tinédzser lamúrt. De nyilván teljesen másként, mint annak idején. Szerintem a dalok is meg tudnak újulni, természetesen velem együtt. Ez a lényeg: folyamatosan, ösztönösen kell átalakulni és átadni, amit érzek.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Nem a kamasz Szandit kell megidézned, hanem a mostani önmagaddal megtölteni a régi dalt.

Így van. Ezt kell megtalálni. Előttem nagy példa Tina Turner. Időnként megnézem a koncertjét, amit 70 évesen adott. Olyan csodálatosan sikerült neki nőnek maradni, miközben nem titok, hogy hány éves! Végtelenül ízlésesen tudta adni aktuális önmagát. Megmaradni annak, aki vagy, és adni azt, ami épp benned van. És nekem ehhez az is fontos, hogy énekeljek – és ne playbackeljek. Képtelen lennék rá… 

Pedig ez bevált módszer, úgy tudom…

Becsapnám a közönséget, nem? Én énekesnő vagyok. Azért vagyok énekesnő, mert énekelek. Nem csinálok úgy, mintha. Ez is hozzátartozik ahhoz, amivel a beszélgetést kezdtük. „Őszintén akarok élni”. Ez a sor is benne van: „Ne kelljen hazudnom senkinek. És hogyha valamit kérdezek, A válasz igaz legyen!” Én veled ugyanúgy beszélgetek, mint tegnap a barátainkkal, és ugyanolyan szeretettel ölelek át mindenkit, aki odajön koncert után. Összeizzadva, de mégis örömmel. Képzeld, a múltkor észrevettem a közönségben egy vak lányt, aki velem énekelte a dalt. Lementem a színpadról, odamentem hozzá, megérintettem, hogy érezze, hogy ott vagyok, és odatartottam a mikrofont… Olyan boldog volt, remélem, felejthetetlen élmény lesz neki is!

Ez is egy olyan epizód, amire érdemes lesz emlékezni… Bár most épp a Rév-Komáromban elcsattant első csókotok, amit ünnepelni készültök!

Egyébként azért késtünk pár percet a találkozásunkról, mert délelőtt sütöttem magunknak egy szív alakú tűzpiros tortát. Ráadásul Felvidéken lesz a fellépésünk, és lehet, hogy végre épp az évforduló napján arra tudunk kanyarodni. De jó lesz! Tudod, ahogy mondtam – emlékezni nagyon fontos, és azt a csókot tényleg soha nem felejtjük el!

SzandiSzily Nóraemlékezésszerelemcsaládfellépés