Már az élete felét ismert emberként élte – hisz 14 éves volt, amikor Britney Spears-hasonmásként feltűnt. Azóta dolgozott műsorvezetőként, modellkedett szerte a világban, szépségversenyekre, castingokra járt… Magánéletéről leginkább csak találgatásokat olvastunk, mígnem a hét elején felröppent a hír, hogy együtt van Kedves Ferenccel. De ezt megelőzően és ezen túl is oly sok hangzatos címre bukkantam, hogy azt gondoltam - rákérdezek.

Fotó: Zsigmond László/Life.hu

Ódzkodtál attól, hogy a magánéletedről bármi felreppenjen… Hát tessék. Egy napilap megírta, és aztán a Fókuszban kamerák elé ültetek.

Tudtuk, hogy egyszer csak eljön ez a pillanat, de szerettünk volna még néhány hónapot várni. Amikor már végleg hazaköltözöm Amerikából, és elsimul az itteni életem. De most mégis muszáj volt, mert elébe akartunk menni a pletykáknak. Tény, hogy rettenetesen utálok a magánéletemről nyilvánosan beszélni, és nem azért, mert rejtegetnivalóm van, hanem mert nem látom be, hogy miért kellene megfelelnem bárkinek. Miért nem élhetem a saját életemet? Persze, tudom, sokáig voltam reflektorfényben, de egy ideje már olyan jó befele élni, egy burokban létezni, ahova nem tud beférkőzni a rosszindulat. Persze nem baj, ha tudják, hogy tartozom valakihez, csak ne akarjanak mindenbe belelátni.

Már tapasztalhattad, hogy kíváncsiak rád… Ha nincs hír, akkor is „van”.

Ez sokszor rányomta a bélyegét a kapcsolataimra. De most nagyon jó, hogy tudom - nincs mitől félnem. Fecóval régóta ismerjük egymást, sokszor összesodort már bennünket az élet, és nem véletlen, hogy most találkoztunk újra. Abban az életszakaszban, amiben most vagyunk. Amikor már mindketten tudjuk, hogy mire vágyunk igazán. Sokáig voltunk szinglik. Ezalatt az ember jó pár dolgot megfogalmaz magában.

Óvatosan kérdezem – olvastál akár csak pár kommentet is?

Nem nagyon szoktam, mert tudom, hogy vannak, akiknek teljesen mindegy, mit csinálok, akkor is ítélkeznek. És leginkább olyanok, akik nem is ismernek. Most is inkább az esik rosszul, hogy Fecót bántják. Gondolj bele – megszeretsz valakit, és gonoszságokat olvasol róla. Én tudom, hogy ő milyen, és hogyan gondolkodik. Sok gazdag embert megismertem már – de a lényeg nem ez, hanem az, hogy valaki jó ember vagy nem. Ő pedig jó. És ahogy már a Fókuszban is elmondtuk, olyan erős kapocs alakult ki közöttünk, ami védelmet nyújt a támadások ellen. Több ez, mint szerelem, szeretet – kötődés…, tudod, amikor két ember félszavakból is megérti egymást.

Fotó: Zsigmond László/Life.hu

Mielőtt újra találkoztatok, te az utóbbi két évben leginkább Amerikában voltál.

Nagy változásokon mentem keresztül az elmúlt két évben. Rengeteget tanultam a világról és magamról. Közben januárban ledoktoráltam, amivel megint más lehetőségek nyíltak. Az elmúlt hat hónapot adtam magamnak arra, hogy az amerikai tennivalóimat lezárjam – pár hónapon belül hazaköltözöm -, jövő januártól pedig beülök egy ügyvédi irodába, és elkezdem a gyakorlatom. Tényleg 180 fokos fordulatot vesz az életem, ami nagyon izgalmas! Alig várom!

Vizuális típus vagyok. Lássalak január közepén, kiskosztümben, aktákkal a hónod alatt? Miről szólnak majd azok az iratok? Miért mosolyogsz?

Mert elkaptam a tévében a Doktor Szöszi második részét, amiben elindult törvényjavaslatot tenni az állatkínzás ellen – annak kapcsán, hogy a kutyáját kiszabadítsa. Engem a médiajog és a személyiségjog érdekel. Épp abból adódóan, mert sokat bántott a média, azért harcolnék, hogy az ismert embereknek ugyanannyira védett lehessen a magánélete, mint bárkié. Ne lehessen mindent arra fogni, hogy valaki „közszereplő” – már ez a fogalom is érdekes kérdés! Ilyesmikkel szeretnék foglalkozni, és itthon van is tennivaló ez ügyben…

Jól számoltam, hogy ez a fránya diploma tíz év alatt jött össze? Kóstolgattak is amiatt, hogy ennyire elhúztad.

Volt abban rosszindulat, amit nem is értek! Én nappalin kezdtem az egyetemet, aztán átmentem levelezőre. Volt másfél passzív évem, amikor a Cool TV-ben dolgoztam. A kreditrendszer lehetővé teszi, hogy te oszd be az idődet, és hogy dolgozhass mellette. Sokan élnek ezzel. Az öt darab államvizsgát pedig azért bontottam szét és osztottam el időben, mert közben sok munkám volt külföldön. Semmiért nem küzdöttem annyit, mint a diplomámért - de megcsináltam! A legnehezebb egyébként az volt, hogy váltani kellett a koncentrációban. A tévében dolgozni, aztán Amerikába utazni, és egy szépségversenyt képviselni, aztán pedig lehuppanni és tanulni a száraz jogot…

Fotó: Zsigmond László/Life.hu

Hát épp ez az! Aki Oscar- és Grammy-gálákra járhat, és belekóstol egy egészen más életbe, az miért nem arra megy tovább?

Az elmúlt két évben sok mindenre ráláttam. Hiába kerülsz be befolyásos körökbe – akkor is idegen maradsz. Lehet, hogy nem nulláról indulsz, de ez még szinte semmit nem jelent. Akkor szembesültem ezzel, amikor castingokra jártam, és egyszer csak megláttam magamon kívül még száz Zimány Lindát, akik adott esetben még angol anyanyelvűek is. Talán ha 21 évesen kezdtem volna építeni a karrieremet kint, és erre tettem volna fel az életemet, akkor másként alakult volna. De mindig bennem volt, hogy itthon van a tanulás, az egyetem, ami biztos jövőt jelenthet.  A szüleim is úgy neveltek, hogy mindig legyen mire támaszkodni az életemben. Így aztán eljutottam arra a pontra 29 évesen, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy eddig a hobbimból élhettem, és ennyi lehetőséget kaptam, de most már azon kéne gondolkozni, hogy a jövőben mit tehetek le az asztalra. Ráadásul azt is észrevettem magamon, hogy egyre kevésbé élvezem, hogy állandóan eseményekre járjak, és folyamatosan mosolyogjak. Pedig Amerikában nem úgy viszonyulnak ehhez, mint itt. Elismeréssel és tisztelettel bánnak a modellekkel – de már valahogy azt éreztem, hogy elég volt…

Anno kezdtél beletanulni a műsorvezetésbe, aztán azt abbahagytad, modellkedtél, hostesskedtél… Kicsit mintha sodródtál volna.

Mindig megtaláltak a lehetőségek. 2013-ban a Tropic Beauty is annyira vicces volt számomra! Előtte voltam a Hawaii and Tropicon - a régi verseny ezen a néven futott -, ugyanaz a team szervezi, csak más a tulajdonos. Ő kezdte el visszahívni a régi versenyzőket. Én tényleg poénból mentem el. Szerettem volna nyaralni, az egyik legjobb barátnőm akkor Los Angelesben lakott, gondoltam, őt is meglátogathatom, úgyis fizetik a repülőjegyem. Úgy voltam vele, hogy maximum kapcsolatokat gyűjtök, jól érzem magam, és nyaralok. Aztán megnyertem a versenyt, ami teljesen felforgatta az életemet. Nagyon sok felkérést kaptam, és amellett próbáltam arra koncentrálni, hogy - akár hobbiként - a színészetben képezzem magam. Miért ne éltem volna a lehetőséggel? Ezek csak hozzátettek az életemhez, és rengeteg tapasztalatot jelentenek, amiket hazahoztam magammal.

Fotó: Zsigmond László/Life.hu

Biztos vagyok benne, hogy beindul a fanyalgás. Vajon, elhiszik-e neked, hogy már máshol tartasz, vagy azt mondják, hogy na, mégsem sikerült neki, mindjárt 30, úgyhogy mehet „nyugdíjba”?

Aki rosszindulatú, és előre ítélkezik, annak úgysem tudom megváltoztatni a véleményét. Azt gondolom, hogy soha nem csináltam olyan dolgot, amit ne tudna bárki megvalósítani, ha elég ambiciózus. Bárki elindulhat egy szépségversenyen, tenni kell érte, jól kell angolul beszélni, el kell tudni adni a személyiségünket, tudni kell reprezentálni… Ez nem elérhetetlen. Én is Nagykanizsán születtem, onnan kerültem Budapestre. Saját magam írtam levelet Lilunak a Z+-on futó akkori műsorába, hogy hasonlítok Britney Spearsre 15 évesen. Ha nem teszem meg, és nincs bennem ambíció, akkor Pestre se, kerülök fel, és nem ismert volna meg az ország. 14 éves korom óta szinte felnőttként élem az életemet. Nem jártam osztálykirándulásokra, nincsenek is nagyon barátaim a szülővárosomból. A suliszünetekben modellmunkákra, szépségversenyekre vagy tévékbe jártam, és útközben tanultam az autóban, mert az igazgató bácsi azt mondta, hogyha 4,7 alá megy az átlagom, nem enged el többet. Mentem szépen az utamon. Az emberek nem gondolkoznak el azon, hogy e mögött mennyi minden van. Csak a csillogást nézik, és ítélkeznek. De az, hogy néha mennyire nehéz, hogy hányszor sírsz a párnádon, mert éppen egyedül érzed magad egy 22 milliós városban 12 ezer km-re otthonról, ahonnan, amikor anyukád beteg lesz, nem tudsz hazaugrani egy óra alatt… Vagy éppen az időeltolódás miatt nem tudod felhívni éjszaka minden kis apró problémáddal… Félre ne értsd, nem panaszkodom, de ez is hozzátartozik az igazsághoz, csak ezt az emberek nem látják, és nem is akarják látni.

Ha az ember ennyit úton van, akkor egyáltalán hol van otthon?

Sehol. Épp a napokban találtam egy idézetet - ha több helyen laktál, akkor már soha nem leszel sehol sem igazán otthon, mert a szíved egy része ott marad a barátokkal, ahol épp nem vagy. Szerintem ezt azért nagyon sokan nem tudnák lelkileg elviselni. És ha már a csillogásnál tartunk… A híres színészeket látva már egyáltalán nem vágynék az életükre. Lehet, hogy 10 évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy hú, milyen jó lehet… Persze a siker csodálatos, de a magány, ami sokszor vele jár, nem az. Los Angeles a külsőségek városa, és nagyon rideg. Mindenki azt hiszi, hogy pálmafák között élni a Beverly Hillsen olyan, mint a filmekben. De a hétköznapok ott is szürkévé tudnak válni. Sőt, sokkal több csalódás és kudarc érheti az embert a visszautasítások miatt. És ha épp rossz a kedved, akkor nem úgy van, mint itthon, hogy felhívod a barátaidat, és fél óra együtt ültök az étteremben, és meghitten beszélgettek, mert mindenki százfele van a világban.

Fotó: Zsigmond László/Life.hu

A magánéletről beszéltünk már, de azért még tudok jó pár címet idézni a közelmúltból.  A közönség számára szinte csak a bulvárcímek szintjén léteztél. „A strandon elrohant a kamerák elől”, „Paul Walker lányát majmolja Zimány Linda”, „Táskára licitált Zimány Linda”, „Nőalázó milliárdos mellett pózol Zimány Linda” – ez a kedvencem. 

Ha ezzel jön valaki, akkor csak egyet kérdezek: szerinted mennyi az igazságalapja egy olyan cikknek, amit olyan valaki írt, aki két éve nem látott, mert nem élek Magyarországon, semmit nem tud rólam, nem beszélt velem, hanem – mondjuk – lát rólam pár szelfit vagy egy celebbel kiposztolt portrét az Instagramomon, és azt kommentálja? Erre valahogy senki nem tud válaszolni…, és senki nem is gondol bele. Ráadásul sajnos soha nem az a hír, ami pozitív. Az nem érdekes, hogy a Tropic Beautynak három éve állandó tagja vagyok, de az igen, hogy egy táskára licitálok. Bár a táska nem is lett az enyém! Egyébként pedig az ára beteg gyerekek javára lett felajánlva. A macis Paul Walker lánya fotón nem is én vagyok rajta! Féligazságokat találsz rólam, de valódi híreket nem.

…és az a bizonyos Jude Law-videó…? Azon te vagy.

Ültünk a barátaimmal egy kocsmában, ahol a filmes csapat is összeverődött, Jude Law picit többet ivott a kelleténél, és ökörködött velem. Puszit adott, sugdosott a fülembe. És? Ha bárki lemegy egy szórakozóhelyre, akkor nem láthat ilyen jelenetet? Egy férfi spiccesen kikezd egy nővel. Ennyi. De csak ennyi, és itt vége is volt. Na, akkor mi van?

Jó, jó, értem én, de – elszakadva a videótól – amúgy miért nem lettél óvatosabb a tekintetben, hogy miket posztolsz? „Tartalmat” szolgáltatsz.

Nehéz lenne úgy élnem – és nem is szeretnék –, hogy állandóan paranoiásan azon törném a fejem, hogy hú, most vajon jót posztoltam az Instagramra? A pókeres sráccal is jó pár közös képünk volt, mert két éve együtt zsűrizünk. Erre leszedtek egy csoportképet, amin még csak hozzám sem ér. Egyébként is, ha valami közöm lenne hozzá, valószínűleg az amerikai sajtó előbb megírná, mint a magyar.

Fotó: Zsigmond László/Life.hu

Most, hogy mondod, igen…

Na, látod, ezek azok a dolgok többek között, amik miatt a személyiségi jogok érdekelnek. Hogyan védheti meg magát egy ismert ember? Semmi kedvem magyarázkodni, és ráadásul értelme sincs. Abban viszont biztos vagyok, hogy saját tapasztalataim miatt hiteles leszek jogászként.

Most tehát arra készülsz, hogy a magánéleted is végre nyugvópontra érjen…

Hidd el, most nagyon jól érzem magam. Tisztán tudok gondolkodni a jövőmről. Azok a barátaim vannak körülöttem, akik szeretnek, és tényleg nem érdekelnek azok a „hírek”, amik közelében sincsenek az életemnek. Sok minden letisztult bennem az elmúlt hónapokban, rengeteg mindent átélhettem, sok olyat is, ami másoknak csak álom. És az is nagyon jó érzés, hogy biztos vagyok benne - én soha nem fogok felsóhajtani, hogy de jó lett volna, ha…!

Már el tudod képzelni magad egy saját családban?

Abszolút. A szakvizsgáig szeretnék már egy gyereket. Addig még van három év… Olyan emberre vágytam, aki beleillik az én kis burkomba – amiről már meséltem neked. Hogy jól legyünk a családom és a barátaim körében. És ami még sokat változott bennem - és ezen is mosolyogtam mostanában - hogy tíz éve, amikor a fiúkról gondolkodtam, az volt bennem, hogy brutál jól nézzen ki, mintha most lépett volna ki egy fashionmagazinból… Az utóbbi időben pedig rájöttem, hogy mennyire fontos, hogy tiszteljen, hogy jól érezzem magam vele, nagyokat tudjunk beszélgetni… Mert sok év múlva már leginkább az lesz a lényeg, hogy élvezzük egymás társaságát. Olyan férfi legyen, akinek azt tudom mondani, hogy bármikor szülök neki két gyereket, akinek tényleg a kezébe adnám az életemet, és akivel elképzelhetek egy családot. Erre az érzelmi biztonságra vágytam, és most úgy érzem, hogy végre megtaláltam! 

Fotó: Zsigmond László/Life.hu