Ezt soha ne mondd egy férfinak! - a facér pasi naplójából

A csajok persze lágyabban is tudnák artikulálni, ha hozzá mernék bökni azt, amihez viszont már nincs bennük spiritusz: "Lépj túl rajta, másszál rám!" Korrektebb lenne, tisztább játszma. Persze ettől sem tudnék simán átlépni a tegnapokon. Vagyis lazán lehúzni csomó emléket, érzést a klozeten.

Egy befejezett kapcsolat mégiscsak más, mint organikus működésünk végtermékei. Jó, vannak, akik dühből, sértettségből, egyéb marhaságok miatt hajlamosak tegnapi történeteiket - és főleg azt, akivel azokat megélték - olyasminek láttatni, ami leginkább kanálisok mélyén kavarog. Én inkább várok, tökölök, és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb a befejezett kapcsolatból lezárt kapcsolat lesz.

Minél kevesebbet csesztetnek, annál előbb. Nem mondom, nagy meló. Emlékszem, annak idején még a bal mellékherémet is tumornak diagnosztizáltam, amikor anyám beteg lett. Ez hülyén hangzik, és morbid, de tényleg így volt. Másrészt tuti példája, hogy miként szökik a józanság, ha végletesen bajba kerül valaki, aki igazán fontos neked. Oké, önzés is van a dologban, a "velem is megtörténhet" félelme, de az egész azért sokkal több annál.

A bal micsodámat illetően a társam - aki elég penge volt az ilyesmiben - hamar meggyőzött, hogy ha az nem lenne ott, ahol van, akkor lennénk igazán bajban. Ezért hamarosan a szájpadlásomon fedeztem fel végzetes elváltozást, és csak egy szájsebész tudott meggyőzni - röntgenkép felett -, hogy minden bizonnyal valami forró kaja vagy folyadék okozta apró ödéma.

Végül, amíg anyám el nem ment, a májam környékét tapogattam, ott éreztem fura bizsergést, ahol neki volt az áttéte. Ha veszed az adást, úgyis vágod, mi lehetett utána, ha már anyám halála előtt ez ment. Legyen elég: három-négy évvel később is bevillant néha, hogy fel kellene ugrani hozzá. Beletelt némi időbe, mire bevésődött: aki már nincs, ahhoz nem lehet felugrani.

Azért az jó volt, hogy miközben lepergett bennem mindaz, aminek le kellett peregnie, volt egy társam, aki nem sürgetett. Viszont meghallgatta a bizonyára egyre lankasztóbb nekrológjaimat. Szerintem vágta: sokkal macerásabb lenne az egész, ha azt fújná: lépjek már túl halott anyámon.

Mikor aztán a saját ritmusom szerint lezártam a dolgot, nagyon klassz korszakokat éltünk meg a társammal. Aztán kevésbé klasszakat. És eljött a pillanat, amikor már társam sem volt.

Azóta több faszival is dumáltam, akik egy anya, majd egy társ elvesztése után mind oda jutottak, ahová én. Utóbbi veszteségről úgy szoktak fogalmazni: "Szarabb volt, mint anyám halála."

Ezzel együtt nem kell minket leírni. Csak vannak mondatok, amelyeket jobb nem kimondani, ha tényleg akarsz valamit.