Steiner Kristóf: Szeresd a tested!

David Icke neve Magyarországon nem sok ember számára cseng ismerősen. Az egykori profi focista ma a világ egyik legnagyobb kortárs filozófusa, és bár sokak szerint zagyva összeesküvés-elméleteket gyárt, egy bizonyos: teóriáit és publikációit az önzetlen szeretet és a globális megvilágosodás gondolata hatja át. Ahogy ő mondja: "A feltétel nélküli szeretet az egyetlen igaz válasz, minden más csupán illúzió." Ahogy a meztelenség tabuértéke is. Icke egyik könyvének borítóján - amely az "Ez én vagyok, szabad vagyok" címet viseli - pőrén vigyorog az olvasókra, két kezét a magasba tartva. Nincs kockásra gyúrt hasa, nem kacsintgat csábosan a kamerába, és eszében sincs sokkolni. A borítófotóval egyetlen célja volt: már a könyv első oldalán bebizonyítani, hogy amikről ír, az számára nem csupán üres hablatyolás, hanem valódi meggyőződés. És - felháborító vagy sem - maximálisan egyet kell, hogy értsek a megosztó meglátással. Egyáltalán nem tartom egészségesnek, ha valaki kizárólag zuhanyzás közben találkozik a saját meztelen testével, majd magára kapja a köntösét, és belebújik a pizsamájába - hiszen sokak számára még pucéran aludni is "fura". Kínos vagy sem, én amikor csak tehetem, meztelenül mászkálok az otthonomban. Így ébredek fel, így kortyolom el a kávémat az erkélyen, így jógázom és meditálok, sőt, előfordul, hogy ruhátlanul sütök-főzök, vagy táncolok a nappaliban egymagamban a Balkan Beat Box zenéjére. Amikor pedig a balatonberényi strandon az idegesítően feszülő, nedvesen rámtapadó fürdőnadrágot is ledobhatom magamról, egyenesen az Édenkertben érzem magam.

Ha egy jós öt évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egy napon majd a meztelen fotóm egy glossy magazinban virít, valószínűleg lélekben elkezdtem volna felkészülni a teljes szellemi leépülésre. Vizualizáltam volna magam, amint Zalatnay Cini nyomdokaiba lépve domborítok egy bíborszínű selyemágyneművel megvetett ágyon, majd elbúcsúztam volna a szeretteimtől, amíg még nyomokban agyat is tartalmazok. Szerencsére azonban nem így lett. Mire az élet - pontosabban Akovács Éva - odavezérelt az ominózus fotózásra, már megtanultam helyén kezelni a meztelenséget, és velem együtt a magazin teljes csapata azt látta a témában, amit én: kissé talán provokatív módon, de ellene megyünk az álszent tendenciának. Nem vagyunk hajlandóan asszisztálni egy olyan társadalom felemelkedéséhez és csillogásához, ahol a csodálatos emberi test nem több, mint egy közepesen élvezetes maszturbáció segédeszköze: egy élő gumibaba, egy lélegző kirakati manöken. Az önazonossághoz elengedhetetlen, hogy az ember szeresse a testét. Törött, poros, szennyes lámpáson át a Fény sem ragyoghat át, hiszen a legkisebb szellő is képes elfújni a tüzet. Ám ez nem azt jelenti, hogy megszállottan kell foglalkoznunk a külsőségekkel. Aki Ágnes asszony hírhedt ruhamosását megszégyenítő elszántsággal sikálja a narancsbőrét, leszivat magáról egy gallon zsírt, vagy hisztérikus rohamot kap, ha megjelenik egy pimasz kis szeplő a vállán, előbb-utóbb azon kapja magát, hogy van egy csilli-villi csillárja, amelyben a Fény már nem is pislákol. Éppen úgy kell bánnunk a testünkkel, mint a lelkünkkel: nevelnünk, ápolnunk, tisztelnünk, dolgoztatnunk kell ahhoz, hogy ragyoghasson.