Steiner Kristóf: Nem az, aminek látszik

A hontalan sztereotípia

Nemrég egy kissé maszatos, de alapjában véve kimondottan jóképű hajléktalan srác lépett oda hozzám, és megkérdezte, adnék-e neki pár sékelt. A kezébe nyomtam egy ötöst, neki pedig felragyogott a szeme, és nekem akarta adni a nyakláncát. Nem fogadtam el, de a helyzet abszurditása felvetett egy kérdést bennem. "Miért vagy az utcán? Intelligens, helyes srác vagy." Rámmosolygott, és azt mondta: "Harcban állok magammal." Így, őszintén, a szemembe. Vajon hány magas beosztásban dolgozó, ebédre grillezett lazacot rendelő, órákat a tükör előtt tollászkodó bizniszvumen vagy pasi volna képes ezt így kerek-perec kimondani? A fiú ezzel befordult a sarki pizzériába, és vett két szelet margaritát, majd az egyiket a kezembe nyomta. "Köszöm, de vegán vagyok, nem eszem sajtot" - mondtam neki, és boldogságot kívánva továbbálltam. Ekkor született meg ennek az írásnak az ötlete.

A dzsihád nem véres mészárlás

Ha valaki elkiáltaná magát a reptéren: "Dzsihád!", másodpercek alatt körbevennék őt a biztonsági őrök, és a rendőrség is úton lenne. Ám ha "Halleluja!"-t kiáltana valaki, legfeljebb kissé túl lelkes üdvözült léleknek könyvelnénk el. Pedig a dzsihád sohasem nemzetek ellen irányuló hittérítő mészárlást jelentett, hanem a bensőnkben vívott szent háborút. Az egó, a negativitás, a harag, a féltékenység, az irigység és a szűklátókörűség ellen folytatott állandó küzdelmet. Ez egy szó azok közül, amelyek az emberiség ostoba viselkedésének köszönhetően valótlan jelentéssel tart rettegésben milliókat. Pedig a szívünk mélyén mind tudjuk, hogy arabok, muszlimok között épp annyi tisztességes, intelligens és igaz ember van, mint romák, zsidók, kínaiak, magyarok, melegek vagy szőkék közt: minden egyes "csoport" valójában maga a társadalom. A társadalom megváltozásának kulcsa pedig a saját kezünkben van: ömagunkat kell elsőként megváltoztatnunk.

Az igazi hazaszeretet minden lény szeretete

Hasonló történt a mi magyar zászlónkkal is: kiskoromban ünnepi pillanatként éltem meg, mikor kiraktam a matróz-zakóm gallérjára a piros-fehér-zöld kokárdát. Az elmúlt évek eseményei azonban olyan mélyen megváltoztatták bennem e három szín feltüntetésének jelentését, hogy most, Izraelben élve sem tennék ki izraeli lobogót ünnepnapokon.

A vadnacionalizmus annyira megtépázta a magyarságtudatomat, hogy végül arra az álláspontra kellett jutnom: a világ polgára vagyok, mint minden ember, állat, virág és kavics, és ennél több "hovatartozásra" nincs is szükségem. Hiszen itt mind egyek vagyunk. A napokban Budapesten sétálva egy kislány rámkiáltott: "Kristóf, én vettem le a kendőt!" Eszembe jutott, hogy pár hónapja egy tinilány a tanácsomat kérte: a muzulmán mamája ragaszkodik hozzá, hogy viselje a kendőt, ő viszont nem érzi szükségét, hiszen a spiritualitást nem a külsőségek határozzák meg. Ma már ismét tudom szeretni a lobogónkat: azt látom benne, ami. Három csodaszép színt, ami nosztalgiával és szeretettel tölti el a szívemet. Amikor felimertem a lányt, spontán magamhoz öleltem. Ebben a pillanatban tudtam, hogy mindegy, ennek a kislánynak a szülei Szaud-Arábiából, Törökországból vagy Óz birodalmából valók, én épp olyan honfitársamnak érzem őt, mint bárki mást, aki bátran keresi a saját ösvényeit.

Elveszítette valódi jelentését a "lázadó" szó is. Azok az emberek jutnak eszünkbe róla, akik kocsikat borogatva, kukákat égetve, molotov-koktélokat durrogtatva randalíroznak valamiféle mondvacsinált indokkal - amikor nyilvánvalóan a saját zavarodottságukat élik ki agresszióban. De valójában lázadni nem rossz dolog, cseppet sem. Lázadni a saját korlátaink ellen, lázadni az önző énünk ellen a legfontosabb munkánk, valójában. Nem enni húst, szabadúszóként dolgozni, a társadalom elvárásaira fittyet hányó ruhákat viselni - ez mind-mind egyfajta lázadás. Sőt, még az is lázadás, hogy nem veszünk új ülőgarnitúrát, csak azért, mert a reklám azt diktálja. Épületeket, ablakokat, autókat, embereket szétverni nem lázadás, hanem behódolás. Az egó hatalmának.

Egó - egy csepp is sok

És ezzel el is érkeztünk az utolsó félreértelmezett szóhoz: az egóhoz. A "taposs el másokat, különben eltaposnak" elve szerint ugyanis az egó visz minket előre. A valóságban viszont nem az a cél, hogy másokon uralkodjunk a saját céljainkért, hanem hogy magunkon uralkodjunk mások céljaiért, a közös boldogságunkért. Felejtsd el, hogy mit vársz a sorstól, és arra figyelj, mit adhatsz bele mások sorsába. A kemény munka után pedig arra eszmélsz majd, hogy megvan mindened, amire vágytál: "megérkeztek" az életedbe. Rohanj a céljaid elől, loholj a világ közös céljainak irányába, és meglátod, a sajátod üldözőbe vesz majd. A boldogságot nem lehet hajszolni. Megszelídíteni viszont igen. És ha már tudja, hogy biztosan nem futsz utána többé, a nyomodba szegődik, és veled marad örökkön örökké. Még a halál sem választhat el tőle.