Gombos Edina: "Nem vagyok törtető típus" - Szily Nóra

Az életed nagyrészt a "szemünk láttára" zajlik. Tudhattuk, hogy épp babát vársz, hogy néhány kiló felugrott, és azt is, hogy igyekeztél megszabadulni a zsírpárnáktól. Végül is találtál egy olyan módszert, amire ma már azt mondod, hogy oké, ezzel formában tudom tartani magam?

Nehéz lenne kategorizálni, hogy mi az az irány, amit képviselek. Nem vagyok vegetáriánus, sem olyan, aki csak gyümölcsöket eszik, vagy sokat fut, és állandóan fitneszterembe jár. Szeretem a változatosságot. Persze vannak dolgok, amikhez ragaszkodom, de nincs olyan, amit ki tudnék emelni, hogy csak rám jellemző.

Tehát tiltólista nincs?

Nincs. Lehet, hogy hedonista vagyok! Most kiderül.

Kuncogva mondod - pedig azt olvastam, hogy párod, Alberto is "megemberesedett", mióta együtt éltek.

Az nekem köszönhető. Hadd büszkélkedjek egy picit azzal, hogy szerintem jól főzök és ő imádja a magyaros ízeket, tehát nálunk biztos, hogy van leves, valami jó kis zsíros főétel és tuti, hogy desszert is kerül az asztalra. Az már csak a gyerek miatt is. A karibi konyha egészen más. Sokkal egészségesebb, mint a miénk. Amikor 2004-en megismertem a férjemet, akkor hetvenvalahány kiló volt a 180 cm-es magasságához képest, és aztán eljutott majdnem száz kilóig. Most ebből faragunk le egy picit, hogy ő is jobban érezze magát. Egyébként nekem ezzel nincs bajom, csak őt zavarja.

Jóban vagy magaddal?

Olyan nem volt sokszor, hogy elégedett lettem volna magammal! Mint a nők többsége, vívódó típus vagyok, aki mindig a hibát keresi önmagán. Persze így 30 fölött az ember már elfogadja valamennyire magát, de hát tudjuk, hogy a képernyő kövérít. Hajlamos vagyok csúnyának látni magam - de az pozitív, hogy most épp annyi a súlyom, mint szülés előtt volt. Nyilván sok mindenen változtatnék, ha lehetne. Én is megeszem azt, amit ők, csak néha, amikor látom, hogy elszalad velem a ló, akkor öt óra után koplalok. Vagy hét óra után! Tehát kicsi korlátok vannak, de nem tudom és nem is akarom megvonni magamtól azt, ami jó. Soha nem diétáztam. Az nálam sem működik, hogy holnaptól ne egyek kenyeret, mikor imádom a parasztkenyeret! Nem tudnék szalonnát enni magában, mert az úgy nem hizlal. Na, ne már! Azok együtt finomak! Nem?

De! Én sem tudnék tatárbifszteket enni kanállal, pirítós nélkül! Amúgy ha visszamegyünk egy kicsit az önértékelés kérdéséhez - bár te már gimisként elkezdtél foglalkozni ezzel a szakmával Debrecenben, igaz, még nem lehetett tudni, hogy mi lesz belőled -, az a kamasz lány jóban volt magával, vagy küzdött azzal, hogy milyen?

Ez nehéz dolog, mert imádom az anyukámat, és nem szeretek róla negatív dolgot mondani, de tény, hogy ő olyan típus, aki máshogy fejezi ki a szeretetét - mondjuk jó nagy adag finom ételekkel. Nem az a fajta, aki ölelget, vagy azt harsogja, hogy "jaj, de szép vagy, milyen ügyes vagy" - ilyen mondatokkal nem növelte az önbizalmamat.

Az volt a természetes, hogy teljesítesz, és azért nem jár dicséret?

Valahogy így volt. Igen. Mentem előre, de soha nem kaptam semmi visszajelzést, aztán milyen érdekes, hogy olyan szakmát választottam, ahol állok egy kamera előtt és akkor sincs rögtön visszaigazolás. Csak később jön valami - esetleg egy nézői levél vagy egy megjegyzés.

De az meg nem biztos, hogy...

De az meg nem biztos, hogy jó, persze! Tehát én nem kaptam meg családon belül azt - vagy legalábbis nem úgy -, ami mondjuk egy kamasz lánynak nagyon jól jött volna ahhoz, hogy az önértékelése rendben legyen. Ezek a dolgok hiányoztak.

Gyakorlatilag saját magad vívtad meg tinédzserként a testképpel folytatott harcot, és azt, hogy egyáltalán "ki vagyok én"?

Igen. Persze mindig voltak olyan emberek mellettem, akik formáltak, akik máshogy láttak kívülről. Sokat számít, hogy hogyan vélekednek azok, akik az ember számára fontosak. Mellettem voltak férfiak, akik mindig mondták, hogy csinos vagyok és szép, vagy hogy "szeretlek!" Ezek nagyon fontos mondatok, főleg egy nőnek...

De ha az önértékelésed nem állt olyan stabil lábakon - a magabiztosságodat mégis hogy építetted fel? Hiszen ez a pálya nem egy elbújós, remegő kezű, lábú fellépést igényel, hanem határozott kiállást.

Ez nagyon érdekes. Valószínűleg az is segített, hogy a rádióból kerültem a TV-be, tehát nem rögtön kamera előtt kezdtem. Először a hangommal kellett megismerkednem, azt kellett elfogadnom, mert ahogy telefonon, úgy mikrofonba beszélve is egész más. Valószínűleg azt szerettem meg először, az adott egy nyugalmat, játszani kezdtem vele, használtam, az eszközömmé vált és megadta az alapot. Amikor kamera elé álltam, először ott volt egy setesuta lány, akit nem is szeretek visszanézni, mert olyan kis esetlen - semmilyen. Néhány évnek el kellett telnie, amíg eljutottam odáig, hogy már tudom használni a testem, meg merek csinálni dolgokat. Ez az egész egy érési folyamat volt.

Anno szavaltál, Kazinczy-versenyeket nyertél. Exhibicionista voltál?

Nem! Mindenhova lökdöstek. Nem erre a pályára készültem. Tulajdonképpen nem is tudom, mi akartam lenni, csak mindig valaki kiemelt, egy magyartanár vagy valaki kiválasztott - így jöttek a szereplések.

Te pedig jó kislány módjára teljesítettél, ami aztán hozta a következő feladatot?

Igen, és ez így van a mai napig. Nem tudok olyan munkát mondani, ami után én mentem volna. Mindig megkerestek, hogy "Gyere - olyan jó lenne, hogyha ezt te csinálnád, úgy beleillesz ebbe a képbe, próbáljuk meg!" Amikor benne voltam, vagyok, élvezem.

Sokan vannak a szakmában, sőt a világban is mostanság, akiknek egyszer csak bizonytalanná válik a munkája, vagy épp véget ér. Térdre esik vagy épp föláll. E tekintetben nálad - miközben volt krízis, például amikor a Sláger Rádiónak vége lett - voltak váltások, de mégiscsak mintha azért a Jóisten a tenyerén hordozott volna.

Nagyon! 35 vagyok, tehát lassan már 20 éve dolgozom ebben a szakmában, és nagyobb válságok tényleg nem voltak. Valami mindig ezen a vonalon tartott, és nem rajtam múlt, hanem jöttek egymás után a felkérések, amik építettek, és azt gondolom, hogy a döntéshozók megismerték közben, hogy milyen a természetem, és mit lehet rám bízni.

Milyen a természeted?

Ha a szakmánál maradunk, akkor szerintem megmaradtam alázatosnak. Nem vagyok törtető típus, aki izzadságszagúan átgázol mindenen és mindenkin. Azt hiszem, jó együtt dolgozni velem. Türelmes vagyok és alkalmazkodó, aminek nyilván sok haszna van például egy hosszú forgatásnál. Ami kevésbé jó, hogy nem vagyok igazán exhibicionista, ami talán nem ártana. Sőt. Valószínűleg sokkal többre vittem volna, vagy nem is tudom.

Mi lehet "több", mint egy főműsoridőben futó műsor vezetése?

Otthon általában spanyol, vagy latin-amerikai csatornákat nézünk - a gyerek miatt is. Sokszor látok nagyon jó műsorokat, amikre felcsillan a szemem és el tudnám képzelni magam bennük. Én mégis csak hírszerkesztő voltam, vagyis a hírek világából jöttem. Madridban például van egy olyan híradó, amit ott élő külföldiek vezetnek. Vicces, mert akcentusuk van, és ezt fel is vállalják. Beül egy kínai lány, aki például 10 éve él Madridban - és ő vezeti az esti híradót. Ez nagyon tetszik, akár mondhatnám azt is, hogy a vágyálmom lenne.

Ezen az alapon ti aztán vehetnétek a hátizsákot és elmehetnél egy castingra, hiszen hamar kiderülne, hogy a kamerát megtalálod, otthon vagy egy stúdióban.

Sajnos nem beszélek olyan jól spanyolul, mert egyébként már megléptem volna.

Komolyan?

Igen, mert nagyon ott motoszkál bennem és olyan izgalmas lenne!

Mert ebben benne van az utazás, amit imádsz, benne van a szabadság, ami vonzó, a sokféle élmény, amit szeretsz, és a párod, aki végül is...

Na, most hangzott el a kulcsmondat! Tudom, hogy ő annyira büszke lenne arra, ha én az ő anyanyelvén vezetnék műsort. Előttem van, hogy hogyan reagálna rá, biztos, hogy könnyes lenne a szeme.

Ez az álmok szintje, vagy adott esetben halkan súgott dédelgetett tervecske?

Az! Egyelőre csak motoszkál bennem, de nagyon szeretném és képesnek érzem magam rá, hogy egyszer majd megcsináljam.

Juj! Erre majd visszatérünk pár év múlva, de ez már átvezet oda, amit mindenképpen meg akartam tőled kérdezni. A párod az állatorvosi diplomát, a családot, a gyökereit otthagyta a szerelmedért. A szerelem lehet a katalizátora két kultúra találkozásának, de hogyan lehet kompenzálni vagy pótolni a hiányokat?

Ezek nincsenek. Ha ismernéd a férjemet nagyon meglepődnél azon, hogy ő talán sokkal inkább magyar, mint én. Ezt fura így kimondani, talán csúnyán is hangzik, de annyira átvette az itteni mentalitást, annyira részese a kultúránknak, hogy neki ha azt mondjuk, hogy Kuba, akkor a család hiányzik, nem az ország. Soha nem azért utazunk oda, mert már olyan rég látta Havannában a katedrálist, hanem mert hiányzik az anyukája. Nagyon érdekes, de ha hazajövünk külföldről Magyarországra, akkor ő a repülőtéren mindig azt mondja, hogy "Jaj, de jó, hogy itthon vagyunk".

Őt már ide húzza a honvágy?

Teljesen. Most tette le az állampolgársághoz szükséges magyar vizsgát. A legnagyobb álma az, hogy magyar állampolgár lehessen, és átvegye az első útlevelét.

Ehhez képest te kimennél műsort vezetni spanyolul. Ez mókás. Hát jól összeraktátok!

Igen, kicsit eklektikus, de így jó!

Őszintén - amikor beleszerettél nyilván "elborult az agyad", bocsáss meg a kifejezésért - de ami történt, az lehetetlennek tűnik...

Máshogy nem történhetett volna. Igen!

Mesebeli történet és olyan jó tudni, hogy van ilyen...

Igazi lányregény.

Igen, de hogy merted hinni, hogy ez örökké tarthat?

Abba nem gondoltam bele, hogy meddig tart, csak azt éreztem, hogy ami akkor történt, az olyan csoda volt, hogy nem hagyhattam elmenni, elmúlni. Amikor sétáltunk kézen fogva Havannában - talán épp egy piacot mutatott meg nekem -, azt éreztem, hogy ez nem állhat meg itt, mert akkor nekem örökké hiányérzetem lenne.

A mentalitásod ebben a kultúrában gyökerezik. Szokták mondani, hogy pesszimisták vagyunk, vagy legalábbis mások ahhoz képest, akik ott élnek, ahol sokat süt a nap...

Én nem szeretem beskatulyázni a dolgokat. Mindenki azt gondolná, hogyha valaki kubai, akkor valószínűleg egy nagyon pozitív, vidám, temperamentumos alkat. Nem! Ez egy sztereotípia. Ott is ugyanúgy sokféle ember van, mint itt.

Te "kubaibb" vagy, mint egy "melankolikus" magyar!?

Igen, és a férjem pedig tud nagyon magyar lenni, akit kicsit nekem kell felrázni, hogy "szedd össze magad! Lásd a dolgok pozitív oldalát!" Ez érdekes, hogy mi így összevissza vagyunk - de aztán mégis egyben! Valahogy összejön, és ez annyira jó!

Szerelmes vagy?

Nagyon. A mai napig. Persze.

A kutatók azt mondják, hogy ez 7-8 év után elmúlik.

Tudom, de most már a nyolcadik évébe lépünk a házasságunknak, és nem érzem igaznak ezt a mondatot - és nem is akarom!

Ha az embernek tényleg megadatik a romantikus lányregény, a boldogság, egy csodálatos kislány, a pálya, az édes otthon is némi küzdelmek révén - néha nem jut eszedbe, hogy te jó ég, erre vigyázni kell? Hogy ez tulajdonképpen majdnem, hogy kiválasztottság, mert oly sok embernek ebből a töredéke sincs meg!

Annyira érdekes, amit mondasz, mert én nem is szeretek ezzel dicsekedni. Nem hozakodok elő vele, mert féltem! Amikor otthon vagyunk - van egy hatalmas üvegablak a nappaliban -, ott kávézunk és kinézünk a cicánkra, a kutyánkra, és ránk tör, hogy "Istenem, milyen jó", és hogy ezt nem cserélnénk el semmivel, semmiért. Mindennap elhangzik ez a mondat, amikor valamire rácsodálkozunk, hogy milyen szerencsések vagyunk! Elég, ha a gyerekre ránézünk. Úristen, mit akarhatnánk ennél többet, vagy jobbat?! De ez egymás között hangzik el. Soha nem kifelé, az nem is érdekes. Mindennap megköszönjük egymásnak, magunknak, felfelé, valahová. Nem tudom, ki tart a kezében és ki óv bennünket. Valaki! Ezt kifelé viszont nem szeretnénk mutogatni, mert nem ez a fontos. Vigyázunk rá, hogy nehogy megbomoljon ez az egység. Nyilván mindig vannak hullámvölgyek, rossz periódusok, de nem hevesen, nem túlreagálva, és egymást sértegetve éljük meg ezeket a dolgokat. Én inkább megfontolt vagyok.

Elszámolsz tízig?

Lehet, hogy csak ötig, de inkább leülünk és megbeszéljük. Mi ilyen beszélgetősek vagyunk, nagyon sokat üldögélünk. Van úgy, hogy csak csendben vagyunk, elmélkedünk, de szeretem, mikor megfontoltan, szépen meg- és kibeszéljük a dolgokat, hogy ne maradjanak tüskék és sértések.

Ez a személyiséged része vagy rátanultál egy felnőtt kapcsolat ápolására, óvására? Sokan válásokon, kudarcokon keresztül szembesülnek azzal, hogy dolgozni kell egy kapcsolatért.

Én ilyen vagyok. Higgadt és földhözragadt. Nem vagyok rohanós és meggondolatlan.

Alberto is ilyen? Mert tudod, az nagyon ciki lenne, hogyha te higgadtan leülsz, ő meg kirohan!

Ő még nálam is nyugisabb. Nyilván azt gondolják, hogy azért, mert kubai, sokkal temperamentumosabb, és nagy a szája. Egyáltalán nem. Az egyetlen, amit Kubából hozott és nem túl kellemes megélni, az a "Manana" - vagyis majd ráérünk!

Pató Pál úr, hohó - magyar a javából!

Hát, igen. Megvan a magyar változata is, de köztünk azért ez fajsúlyos dolog. Ha menni kell valahova, az idegeimre tud menni, hogy amikor kilencre oda kell érni, akkor ő még fél kilenckor borotválkozik, de valahogy mindig odaérünk. Neki van igaza, csak én már hétkor ott ülök a ruhámban indulásra készen.

Normál üzemmódban a pasik szoktak várni arra, hogy mi befejezzük a sminkelést - nem?

Nálunk nem így van, bármennyire furcsa. Hihetetlen! És akkor tépem a hajam. De tudod mit? Inkább ezért tépjem - és hadd nevessek -, ez legyen a legnagyobb bajunk! Jól vagyunk, és ezt minden olyan percben is tudom és tudatosítom, amikor várok rá. Ő ilyen és így szeretem, mint ahogy az életünket is, ahogy most van!