Szulák Andrea: "Próbálom megőrizni a méltóságomat" - Szily Nóra interjúja

Most miért méláztál úgy el?

Jólesett, amit mondtál. Sokat töröm a fejem a világ dolgain. Van egy gyerekem, ezen keresztül sok olyan dolgot tapasztalok, ami számomra új. Látom, hogy az emberek hogyan működnek, érzékelem azokat a pozitív és negatív változásokat, amik körülvesznek, és folyamatosan keresem a helyem. Miért vagyok, mitől kellek, vagy épp nem. Igyekszem helyesen pozicionálni magam. Próbálom megőrizni a méltóságomat, mert abban az életszakaszban vagyok, amikor nem csak az a szempont, hogy jó nő, jó énekesnő, jó dumás és vicces legyek.

Hanem?

Az, hogy mindez tud-e összességében valamilyen értékké nemesülni. Felelősség, ami vagyok, vagy amivé lettem.

Olvastam egy magazinban, hogy "újra" boldog vagy.

Ez annyira szórakoztató. Mindig nevetek azon, hogy az én hamuszürke magánéletem bárkit is érdekel. Tényleg? Hiszen annyira unalmas, annyira hétköznapi.

Nyilván az emberekben felmerül a kérdés: miért "újra"? Talán valami baj volt? Ezen elgondolkoztam: ami hamuszürke, van úgy, hogy néha rózsaszínre vált...

Én ezt sosem tagadtam. Mi temperamentumosan élünk. Van úgy, hogy elcsattan: "Hagyj békén, nem beszélek veled!" - persze, de kiknél nem? Úgy létezünk, mint mindenki más. Nem egy "kamu történet" a miénk. Az oviban is tudják az orrom állásából, ha rosszkedvem van, mert épp problémákkal küzdök. Előfordul, hogy ezt szegény Gáborra vetítem ki, vagy fordítva történik. Akkor természetesen nem épp a harmónia sugárzik, de én nem akarok hazudni.

Számodra mi a boldogság definíciója?

Például az, amivel fogadtál. Hogy azok az emberek, akikkel nem vagyok napi kapcsolatban, szeretnek valamiért. Olyat üzentem nekik valamikor valamivel, hogy úgy gondolják, egy szerethető ember vagyok. Ez feltölt.

Van benned egy bizonytalanság, hogy valóban szerethető vagy-e?

Ez egy művésznek nagyon fontos! Legalábbis a magamfajtának. Nyilván van olyan, aki öncélúan alkot, de nekem az összes sikerem, inspirációm - mind valamiféle szeretetből fakad. Rokonszenvből, vagy abból, hogy jó volt együtt csinálni valamit, és kedvünk volt folytatni. Csak hogy egy példát mondjak: lassan 2 éve volt egy koncert az Operában. Dés Laci kitalálta a "Jazz és dal" estet, hogy a honi jazzélet színe-java magyar örökzöldekből készítsen feldolgozásokat. Ezt megelőzően a Budapesti Jazz Orchestrával léptem fel a kecskeméti jazzfesztiválon, ahol hallottak Balázs Elemérék, akiket ismerek ezer éve, de nem volt dolgunk egymással. Ezután megkérték Dés Lacit, hogy ezen a koncerten az ő blokkjukban hadd legyek én az egyik vendég. Utána leültünk beszélgetni, és egyszerre született meg a gondolat, hogy folytassuk, csináljunk valamit együtt. Nem volt se szponzorunk, se kiadónk, se médiafelhajtás, csak elkezdtünk együtt muzsikálni - szeretetből. Olyan mértékben álltak mellénk jó energiák, hogy tulajdonképpen különösebb izmozás nélkül elkészült az anyag. A legundorítóbb novemberi ólmos időben születtek meg a dalok, és a lelkemben közben sütött a nap. Februárban jelent meg az anyag, és néhány hónap alatt aranylemez lett. Nóra! Egyszerűen "szájmarketinggel" terjedt a híre. Érted? Nem volt mögötte mesterkélt munka, meg marketing, PR - hanem egyszerűen érzelmeket közvetített, ami átjön. Az egész pályámra ez volt a jellemző. Én nem azért lettem az, aki, mert mindenhova odamentem egy kicsit helyeskedni. Nem. Megbíztak egy feladattal, megcsináltam, és erre azt mondták: "De jó, csináljunk egy következőt is!"

Így volt a tévével is?

Ez mindenre igaz. Ha nem lett volna szerethető a nézők számára az, amiben részt vettem, akkor három adás után levették volna a műsort, hiszen a döntés, hogy kérjük vagy nem, a nézettségi adatok alapján születik.

E tekintetben viszont most volt egy kis csend.

Nem is kicsi. Szerintem most másról szól a tévézés, nagy mozgás volt az elmúlt egy-két évben, aminek azért financiális vetületei is vannak, de én ezt a szereplést sohasem forszíroztam, nem mentem utána. Azért nem emelem fel a telefont, hogy gyerekek, hívjatok már!

Ehhez képest megszólalt a telefonod, hogy légy a Szerencsekerék háziasszonya.

Az egy speciálisabb dolog, mert három éve szerződésben állok a csatornával. A Csináljuk a fesztivált című produkció óta törjük a fejünket, hogy milyen műsorban tudnék dolgozni, és én türelmesen vártam a feladatra.

A Szerencsekerék egy nagyon sikeres formátum. Amikor felmerült, hogy te vezesd...

... a gyomrom konkrétan a torkomban volt, ha erre vagy kíváncsi! Be is vagyok rezelve tőle rendesen, mert egyrészt előttem már többen nagyon jól csinálták, tehát magasan van a léc. Másrészt izgat is a dolog, van hozzá kedvem, harmadrészt megvan az a kockázata, hogy ha valamiért mégsem üt, nem teljesíti az elvárásokat, akkor csak egy darabig mehet.

Azon a kockázaton is elméláztam, hogy ha a televíziós működésedet nézzük, mindegyik sikeres volt. A Ki vagyok éntől az Activityn át a show-ig. Vagyis a saját teljesítményed kapcsán is magas a léc. Hogy Szulákról most mi lesz a vélemény...

Nincs olyan faktor, hogy én ezt AKAROM. Vagyis nekem nem fog csalódást okozni az sem, ha esetleg nem ez lesz a legátütőbb szereplésem. Az biztos, hogy a tőlem telhető maximumot meg fogom érte tenni. Te is jól tudod, ez nem egy egyszemélyes műfaj, hanem egy nagyon erős csapatmunka, ahol többféle szélnek vagyok kitéve. Vagyis együtt sírunk, együtt nevetünk. Nem gondolom, hogy az erkölcsi megítélésemen rombolni fog az, ha történetesen ez nem lesz annyira sikeres. De az, hogy erre a kísérletre lehetőséget kaptam, mindenféleképpen doppingol. Majd meglátjuk, mi lesz.

Némiképp időviharba is kerültünk, mert közben ismétlik a 10 évvel ezelőtti Activityket. Az jutott eszembe, hogy ha két Szulák Andi ülne most velem szemben - egy 2002-es és egy 2012-es -, vajon mennyire lennének ők mások?

A lényegükben nincs változás. Az Activity nagyon önazonos műsor volt, olyan, amilyen én vagyok. Persze lehet, hogy egy picivel több voltam, ma azért lényegesen visszafogottabb, csiszoltabb vagyok, amihez nyilván hozzájárult a korom, a megélt élettapasztalatok és az anyaság is.

Lesz összehasonlítgatás.

Az butaság. Hogy lehet összevetni valakinek a tíz évvel ezelőtti énjét a maival? Én nem szeretnék most huszonévesnek látszani, azokat az attribútumokat használni, amik egy huszonévesnek jól állnak, mert azt gondolom, hogy akkor az ember szánalmassá, nevetségessé válik, és az nem jó.

Maradjunk még az időugrásnál, és hagyjuk a munkát. Azért az a csaj nem feltétlenül álmodott arról, ami aztán ezen a 10 éven belül megadatott.

Jaj, nem bizony! Annak a csajnak gyakorlatilag nem is volt más az életében, mint a munka vagy a karrier. Nem jó ez a szó, mert a karrier mindig egyfajta tudatosságot feltételez, én meg mint egy spániel rohantam neki valaminek lobogó fülekkel. 0-24 órában csak a feladataim töltötték ki az életem: színház, énekóra, tévé, fellépés. Nem volt privát háttér vagy karosszék, aminek nekidőlhettem volna. Ma már nem így van. Háromszor meggondolom, hogy egy feladatért megéri-e nekem aznap otthon hagyni a gyerekem. Épp ezen röhögcséltünk, hogy ha most megnyernénk a lottóötöst, akkor mit kezdenénk vele. Valószínűleg ugyanezt csinálnám, amit most is, csak sallangoktól mentesen. Azt hiszem, hogy csak és kizárólag énekelnék. Az utóbbi időben nagyon sok fellépésem volt. Iszonyatosan jólestek a visszajelzések.

Amikor énekelsz, mi történik ott belül? Mindig irigyeltem - "nem sárgulva" - a festőket, a költőket, az énekeseket, hogy van egy kizárólagos saját eszközük arra, hogy megtisztuljanak. Ez igaz?

Abszolút. Eleve fontos az a tudat, hogy a testem egy hangszer, vagyis tudnom kell a torkomban lévő izmokkal, idegekkel, vérkeringéssel bánni, és ezzel valamit közvetítek. Hogy milyen életérzést vagyok képes a saját szervezetemen keresztül továbbítani, és annak van-e üzenete, vagy egyszerűen csak jólesik az embereknek hallgatni - ez képes fizikai örömöt okozni. Jóllakottság érzetet, kielégülést nyújt. Közben pedig azt veszem észre, hogy minél több sikert tudok magam mögött, minél jobban szembesülök a saját népszerűségemmel, egyre erősebb bennem a felelősségérzet. Annál jobban izgulok. Tétje van. Nem fordulhat elő, hogy színpadra lépek, aztán majd lesz, ahogy lesz. Árgus szemek figyelnek, hibázni nem lehet, hiszen rögtön fönt van a világhálón - szembesítenek azzal, ha visszaéltél a felelősségeddel.

Ami elsősorban a te válladon van.

Igen, de könyörgöm, aki előadóművészetre adja a fejét, annak tudnia kell, hogy minden körülmények között az első számú felelősség az a saját magáé. A csapda az - amire szerintem nagyon figyelni kell -, hogy az ember a sikerek révén ne váljon önelégültté. Mert akkor lesz "primadonnoid", és egy hisztérika. Én úgy gondolom, hogy e mögött van egy nagy bizonytalanság már az alapoknál. Vagyis félelem attól, hogy oké, ma szuper vagyok, de holnap már nem biztos, hogy az leszek. Ezért kell ezt a mai állapotot mindenkinek a tudatában rögzíteni és kivívni az előjogokat. De ez önámítás - szerintem.

Benned nincs ez a félelem?

Felelősség van, félelem nincs. Hogy értsd: oké, én marha jól el tudok énekelni bizonyos musicalslágereket, táncdalokat, de nem tartottam evidensnek azt, hogy jazzt is tudok úgy énekelni, hogy az fogyasztásra alkalmas legyen. De továbbmegyek. Most lesz majd egy koncertünk Balog Kálmánékkal, ahol valami egészen más jellegű zenét fogok csinálni. Sőt, a decemberi MÜPA koncertemen a Dohnányi szimfonikusokkal még klasszikusok is lesznek a repertoárban.

A határaidat feszegeted.

Igen! Hogy elhihessem, hogy valóban az vagyok-e, aminek tartanak. Még egyetlen nagykoncertem után sem mentem úgy haza, hogy "Na, gyerekek, hát megvan..."! Talán egyszer éreztem, hogy önfeledt szárnyalás volt az egész, de amikor kiléptünk a kapun, arról beszélgettünk, hogy a következő koncerten még mit lehetne kipróbálni, variálni. Amikor azt érzed, hogy van még benne! A történetnek akkor van vége, amikor megfogalmazod önmagadnak, hogy "nem tudok többet hozzátenni". Ennyi.

Azon dolgozni kell, hogy megmaradjon belül a késztetés, hogy hozzá akarok tenni valamit? Maradt az elv, miszerint te "munkára" vagy ítélve? Szó szerint és átvitt értelemben is?

Igen, de én ehhez már sokszor segítséget kérek. Nem a hitemmel van a baj, hanem az önelégültség részével. Mindig megkérdezem egy adott pillanatban a barátaimat, hogy szerintük hol állok szakmailag. Megtörtént évekkel ezelőtt. Felnőtt egy generáció, aki nem tudta, hogy énekesnő vagyok, én voltam a "show-néni" a tévéből. A környezetem folyamatosan unszolt, hogy énekeljek többet! Az egyik kiadó igazgatónője jó barátnőm, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte én mint énekesnő hol tartok. Szemrebbenés nélkül azt mondta: "Andika, nem tudom!" Olyan hálás vagyok neki! Mert ettől, hogy egy számomra fontos ember sem tudott engem melyik fiókba betenni, szembesített azzal, hogy magamnak kell megkeresni azt, hogy hol van az én igazi középpontom. Ettől úgy beturbóztam magam, hogy már az év végén volt egy dupla telt házas MÜPA koncertem! Azóta is az éneklés az, amibe mindig visszamenekülök, ha úgy érzem, hogy a világ épp másról szól.

Ha már a kérdezésnél tartunk: a lányod, Babu túl van már a miért korszakon?

Jaj, dehogy! Szerintem még 30 év múlva sem lesz túl rajta. Bár néha piszok fáradt vagyok, amikor válaszolni próbálok, de nagyon élvezem!

És a te "miért korszakod"?

Az sosem ér véget. Nem lenne elég ez a mai nap, hogy mindet felsoroljam. Néha jó lenne, ha nem lenne fontos az a sok "miért".

De a fontos miértjeidre megvannak a válaszok?

Igen. Ehhez kell néha egy kis csendes elkülönülés. Ami nekem sokszor a fellépésekre való odaút alatt adatik meg. Amíg átérek egyik városból a másikba, elgondolkodom. Jobb esetben meg tudom valakivel beszélni, aki elkísér.

Egyszer úgy fogalmaztunk, hogy olyan hullámzó az életed, mint egy EKG-görbe - ez miért van így?

Nem érzem egyedül magam ezzel, valahol mindenkié olyan, csak más amplitúdókkal. Senkié sem egyszerű. Vannak emberek, akik 30-40 éves korukig csak a napos oldalon járnak, és utána jönnek a kilengések.

Neked ez már kamaszként elindult.

Elindult, aztán volt egy simább rész, aztán megint jött egy-egy hullám, de voltaképpen nem ez a fárasztó, mert ezt szinte észre sem veszed. Csak ha egyszer összegzed, hogy mennyi minden történt eddig - Jézusom!

Akkor mi a fárasztó?

A felesleges kitérők, az elvesztett bizalmak és az indokolatlan csalódások. Sokáig keresem ezekre a miértekre a választ, de egy idő után, ha nem lelem - elengedem. Biztos vagyok benne - mert eddig minden ezt igazolta -, hogy megjön, csak lehet, hogy későn, és már nem lesz fontos. Mert akkor már máshol tartok. Pont most a nyaralás alatt találkoztam Szekeres Adriennel, és végre volt időnk egy nagyot beszélgetni. Sok dolgot nagyon hasonlóan látunk, érzünk, és valahogy úgy kifakadt belőlem egy tiráda, hogy ha van, amitől én ideges leszek és frusztrált, az a szó a "fejlődés". Gyűlölöm. Mert valahogy a fejlődést én egy lineáris, felfelé törekvő dolognak vizionálom, ami megy, megy, megy, aztán egyszer jön egy szakadás és akkor annyi. Ebben érzek valami kilátástalant. Én az egészet úgy tudom inkább elképzelni, mint egy folyamatosan táguló kört. Aminek van egy középpontja - ott vagyok én. Elindul belőlem valami és visszatér. Tudom, hogy én én vagyok, innen jöttem és ide térek vissza. Ez az én bázispontom, és utána megint leírok egy tágabb kört.

Utak, amiket bejárunk, amiken haladva újra és újra felfedezünk valamit. Magunkban is.

Igen, és az egy biztos dolog! Az ember semmi másba nem tud belekapaszkodni, csak saját magába. Onnan lehet a legtöbb erőt, hitet, kitartást meríteni. Akkor is, ha rossz passzban vagyok. Olyankor például előveszek régi fényképeket. Néha rosszabbat teszek magamnak vele átmenetileg, de utána tényleg olyan, mint amikor az örvénnyel lemész az aljára, és onnan tudsz csak igazán elrugaszkodni. Mert ott van a dolgoknak a magja, a lényege. Hogy amikor elbizonytalanodom, kétségeim vannak, vagy talán még a hitem is meginog, akkor elgondolkodom, hogy de basszus, hát ez is volt, meg az is - és jó volt, működött és érdemes volt! Ezek aztán valaminek a forrásaivá tudnak válni. Lásd az éneklést.

Most egyébként egy jóféle táguló körnek indulsz neki?

Igen, mert azt akarom! Nem engedem, hogy negatív dolgok jöjjenek be csak azért, mert nem figyelek oda.

"Tudatosabb" lett a szűrőd?

Igen. Jól fogalmazol. Csak jó, értékes és számomra egyértelmű emberekkel próbálom körülvenni magam, és csak ilyen feladatokban próbálok létezni. Soha nem voltam ennyire tudatos, mint manapság. Egyszerűen fogalmazva: kizárólag azok a dolgok tudnak működni, amiknek közük van a személyiségemhez, az énemhez. A belső hang súg: igen vagy nem. Minden egyéb maximum csak kísérleti szinten tud jelen lenni az életemben, de nem meghatározóként.

A bizalmi kör kisebb lett?

A fény vonzza azokat a lepke jellegű embereket, akik abban a pillanatban elröppennek, amikor nincs éppen fény. Lehet, hogy csak egy pillanatra, de kialudt. Ez becsapós a magamfajta szeretetszomjas lénynek, mert azt hiszem, hogy azért vannak körülöttem, mert szeretnek. Közben csak a fényre vágytak. Nagyon nagy különbség. Ma már időnként lekapcsolom a villanyt és tágra nyílt szemmel figyelem, hogy ki maradt ott velem a sötétben is.

Ők a fontosak.

Csak ők, de ők az életem árán is.