Kálmán Olga: "Ameddig lehet, ezt akarom csinálni" - Szily Nóra interjúja

Az idézet tőled való!

Igen, ezt én szoktam mondani. Amikor azt kérdezik tőlem az újságíró kollégák, hogy nem sértődnek-e meg a vendégek, vagy nem mennek-e el rossz szájízzel, hisz kemény kérdéseket kapnak, arra ez a válaszom: "De hát pontosan tudják, hogy nem kávézni hívtam őket!"

Hogyan alakult ki ez a szikár kérdezési módszered, ami ma már összekeverhetetlenül "Kálmánolgás"? Volt egy víziód?

Á, dehogy! Nem. Soha. Ez munka, munka, munka. A televíziózáson belül sok mindent csináltam, és ez egyszerűen így alakult, fokozatosan fejlődött.

Régen is ilyen volt a stílusod? Központi figura voltál, vagy szemlélődő inkább?

Most ezen elgondolkodtam. Anyukám azt mesélte, hogy amikor kislány voltam, feleseltem - ami persze természetes -, de nincs rá bizonyíték, csak egy szemtanú, az édesanyám. Higgyünk neki! Ő mindig azt mondta, amikor vitatkoztunk, hogy azt kéri a Jóistentől, hogy ugyanilyen nagyszájú lányom legyen majd. Ez megmaradt bennem. Jelentem: megkaptam a nagyszájú kislányt! Azt hiszem, nem voltam főkolompos, irányító, afféle megmondó ember. Énekeltem, zenéltem, mindig valahol a központban voltam az osztályközösségekben, de nem voltam az a lázadó típus, aki állandóan vívott valamiért, vagy összeveszett volna az osztályfőnökkel.

A privát életedben is így vitázol, ahogy a műsorban? Hogy nem engedsz addig, amíg...

Nem. Ez abszolút munka.

E tekintetben - mondjuk úgy - le vagy "kettőzve"?

Ez két teljesen külön dolog. Kicsit skizofrén vagyok.

Mondod nevetve, de igaz, hiszen ha "csak úgy" összefutunk, jókat kuncogunk, kidumáljuk a pasikat, a gyerekeinket. A műsorban pedig határozottan menetelsz.

Ez egy stílus, amit megtaláltam, és amit mindennap szeretnék jobban csinálni. Őszintén mondom, nem azért, mert ilyenkor ezt várják tőlem. Utólag mindig eszembe jutnak még dolgok, és elégedetlen vagyok azzal, hogy hú, ezt a fonalat miért nem kaptam fel előbb vagy jobban, vagy azt a labdát miért nem vettem észre és csaptam le. Utána még átgondolom és átértékelem az interjúkat, de hogy otthon ilyen lennék - nem, dehogyis! Nem is szoktunk vitatkozni.

Hogy tartod ennyire frissen a szellemi kondíciódat? Olyannak kell lenned, mint egy versenylónak, hiszen ha kigyullad a piros lámpa a kamerán és menni kell, minden idegszáladdal a problémára kell figyelni. Van egy rituáléd, amivel ráhangolódsz?

Az biztos, hogy a kamera fölött lévő piros lámpa megváltoztatja a teret, a dimenziót, vagyis akkor megszűnik minden, és elindul valami egészen más. Enne a háttere az, hogy folyamatosan a hírekben létezem, vagy legalábbis minimum fél szemmel azokra figyelek, és ez az egész napomat végigkíséri.

Azért, hogy fizikailag is bírd, hogy képes legyél nap mint nap helytállni vigyázol magadra, a kondidra?

Nem. Most hazudhatnék, és mesélhetnék az egészséges életmódról, a reformkonyháról - amit az egész családomra ráerőltetek -, a napi 5 km kocogásról és az edzőteremről, de nincs ilyen. Nagyon szeretném, de nincs rá időm. Majd egyszer biztos lesz.

Amikor van időd, akkor hedonista vagy? Szoktad kényeztetni magad?

Ha van időm, akkor inkább a családomat kényeztetem, nem magamat.

A te helyed hol van az otthoni sorrendben?

Az utolsó helyen. Elsők a gyerekek, a férj, aztán jövök én.

Ha már a gyerekekre utaltál, Marci most négy-, a lányod pedig már huszonegy éves.

Igen, annyi lesz idén, hihetetlen.

Ahhoz nagy levegőt kell venni, hogy az ember egy hosszabb házasság után lépjen, és te megtetted. Ösztönből döntesz, vagy sokáig rágódsz?

Rágódós vagyok, viszont az életem fontos dolgaiban valahogy úgy alakult - és ez jó -, hogy inkább ösztönből cselekedtem. Tehát például a válásnál vagy a gyermekvállalásnál egyszerűen éreztem, hogy igen, ennek most van itt az ideje. Szerintem a nagy dolgokon nem jó, ha az ember rágódik. Akkor már nem lesznek igazak.

Ilyen szempontból a konvencionális láncok, kalitkák vagy egzisztenciális kapcsok nem kötnek téged? Oly sok nőt láthatunk magunk körül, akik benne ragadnak egy boldogtalan kapcsolatban.

Hú, de mennyit! Férfit, nőt, családokat. Maradjunk együtt, mert itt a gyerek, a ház, a kocsi, a nyaraló, és ehhez senki nem teszi hozzá, hogy egyébként meg egy életünk van! Azt gondolom, hogy nem szabad materiális értékek vagy konvenciók miatt leélni az életünket azzal vagy azokkal, akikkel nem szeretnénk.

Te az őszinte, igaz boldogság felé törekedtél?

Mindig. Eddig valahogy tényleg így történt az életemben, hogy amikor úgy éreztem, akkor lépni, menekülni kellett. Nyilván felelősségteljesen, hisz amíg az ember facér vagy szingli, akkor sokkal könnyebben vet véget akár egy kapcsolatnak is. A házasságnál már más. Annak felbontása nem egy egyszereplős játék. Ott sok ember sérülhet lelkileg, akár bele is rokkanhat, tehát abból nem úgy lép ki az ember, hogy "hát, bocs, drágám, másba szerettem bele, szevasz..." Ez nem így megy.

Kudarcnak élted meg a válást, vagy egy korszak lezárásának?

Inkább az utóbbi. Azt mondtam, hogy ez volt, szép volt, soha nem fogom egyetlen pillanatát sem megtagadni. Én beleszerettem valaki másba - talán ez megkönnyítette a helyzetemet, hiszen tudtam a miértet. Nyilván akkor átértékeltem, hogy mi volt addig. Arról azt hittem, hogy nagyon jó, aztán kiderült, hogy sokkal jobb is lehetne. Na, akkor jött az, hogy bizony rövid az élet, és muszáj azt a sokkal jobbat kipróbálni!

Aztán a 17 éves lány mellé érkezett egy pöttöm fiúcska. Más most anyának lenni?

Persze. Én huszonkét évesen szültem Lucát. Minden más. Azért is más, mert az egyik fiú, a másik lány, és azért is, mert akkor nagyon fiatal voltam, most meg nagyon fiatalos.

Ez tetszik! De sok év után egy pici baba újra lelágyítja az embert?

Igen. Olyan furcsa volt, hogy miközben már volt egy 17 éves lányom, ugyanazok a gondolatok jöttek elő, mint annak idején, az első terhességemnél. Tudom-e majd fürdetni, mert kicsi, és csúszik a vízben, jaj, pelenkázni hogy is kell, fel fogok-e ébredni, ha sír. Ezek a gondolatok ugyanúgy foglalkoztattak most is, mint 22 évesen. Amikor megszületik a gyerek, akkor persze, hogy felébredsz, ha sír, persze, hogy nem csúszik ki a kezedből, persze, hogy tudod, mit kell vele csinálni, tehát ezek az anyai ösztönök működnek, de ugyanezeken a dilemmákon, buta gondolatokon átmentem Marci jövetelekor is.

Egyébként kétkedő ember vagy? Naponta véleményezik, amit és ahogy csinálsz. Kapsz hideget-meleget, innen is, onnan is. Figyelsz ezekre?

Szerintem a helyükön kezelem őket. Ha kommenteket olvasok a műsorról, az ATV-ről, a saját személyemről, tudom, hogy ezek magánvélemények, és indulatból íródnak. Valakinek nem tetszett egy interjú, mert sokkal keményebb kérdéseket, vagy nem tudom, mit várt tőlem, a másik épp túl keménynek tartott. Ezeket úgy fogom fel, hogy eszméletlenül különbözőek vagyunk.

Fáj?

Megérintenek, de még soha egyetlen kommentbe se betegedtem bele. Inkább jót nevetek rajtuk. Pont azért, mert annyira vegyesek.

Nőként is megítélnek... Egyébként hiú vagy?

Pont annyira vagyok hiú, mint minden nő.

Nem hiszem, hogy minden nő ugyanannyira hiú.

Szerintem minden nő ugyanannyira hiú, maximum vagy mer róla beszélni, kifejezi, felvállalja - vagy sem.

Olyan aranyos volt az a mondatod, hogy fiatal voltam, most meg fiatalos. Azt érzem, hogy inkább humort csinálsz abból, amivel egy kicsit küzdünk.

Persze...

Mármint hogy az idő megy.

Ezzel még nem foglalkozom. Lehet, hogy egy pár év múlva igen, de most, hogy van egy ilyen kis törpe fiam, azért ő megfiatalít. Most nem érzem azt, hogy hány éves vagyok. Nekem dolgom, feladatom van egy négyéves emberkével.

Miközben az a világ, amiben dolgozunk, a reklámok, a plakátok, a magazinok azt üzenik, hogy ha eléred a 35-öt vagy a 40-et, akkor...

Már nem vagy nő...

Ezzel mit kezdesz?

Semmit. Nem foglalkozom vele. Soha nem készültem manökennek, nem gondoltam azt, hogy de szeretnék még 10 centivel magasabb lenni. Mondjuk elég magas vagyok, talán azért sem akartam. Szóval ilyesmik sosem voltak az értékrendem középpontjában. Én magammal és a családommal foglalkoztam, és nem azzal, hogy milyen jó lenne olyannak lenni, mint ott a plakáton az a nő! Hogyha ez is a hiúság része, akkor nem vagyok az.

Bár azt hiszem, hogy az a műfaj, amit te csinálsz, abban a hitelességhez pont kell az, hogy ne tapasztalatok nélkül, remegő kézzel, papírra írt kérdésekkel dolgozz.

Az élettapasztalat elengedhetetlen a hírműfajhoz. Mindig azt szoktam mondani, hogy a híradónak és a hírháttér műsornak, amit én csinálok, az a sava-borsa, hogy látsz egy arcot, és már az illető tekintetéből érzed, hogy hihetsz neki, amikor elmondja, mi történt ma. Ahhoz nemcsak egy fizimiska, egy tekintet kell, hanem egy olyan kisugárzás, egy olyan szakmai előélet, ami megadja a hitelességet, és ezt tudja közvetíteni. Ez nem Kazinczy szépkiejtési verseny. Arra nagyon sok embert találunk ebben az országban, hogy valaki odaüljön, és szépen felolvassa a felkonfot minden hír előtt. Szépen artikuláló magyar ember sok van, de azt csak kevesen tudják, hogy kell üzenetet közvetíteni tekintettel, mozdulattal. Sok-sok munka kell ahhoz, amitől ez működhet.

De te régen nem is egy szerepre készültél, hanem "sokra" - hiszen jelentkeztél a Színművészetire.

Hogyne! Annyira nyilvánvaló volt, hogy én semmi más nem lehetek, csak színésznő - 18 éves koromig ez nem volt kérdés.

De az első rostán kipottyantál.

Az egészet elengedtem egy pillanat alatt. Ezt soha nem gondoltam volna magamról. Miközben küzdő típus vagyok, tehát ha valamit el akarok érni, és teljesíteni kell, akkor csinálom, megyek égen-földön keresztül és mindenen át, de ott a felvételin egyszerűen éreztem, hogy igazuk van. 18 évesen mit keresek én itt?

Miért nem mentél vissza újra?

Akkor már azt éreztem, hogy nekem valami mást kell csinálnom. Nem tudom, ezt feladtam, de nem keserűségből! Valahogy ott a felvételin megéreztem. Pedig a 15 vers és öt monológ mellé - amelyek a kötelezők voltak a felvételin - én még vittem a gitáromat és saját megzenésítésű verseket is énekeltem.

Megvan még a gitár és a megzenésített versek? Esetleg egy CD-t Kálmán Olgával? Na? Miért nevetsz?

Nem. Arra nem készülök. A gitár megvan, de nagyon régen vettem elő. A megzenésített versekre már nem emlékszem, a dallamokra se, amiket énekelgettem. Egyébként ott a vizsgán a monológokat mind végigmondtam, a 15 versből szerintem mindbe belekérdeztek, tehát láttam, hogy felkeltettem a vizsgabizottság érdeklődését. Amikor szóltak, hogy "nem", akkor körbenéztem, és láttam, hogy sokan voltak ott olyanok, akik harmadszorra, negyedszerre jöttek, mindenki sírógörccsel, hogy már 20 vagy 25 éves vagyok és színész akarok lenni. Lehet, hogy ez adta az erőt, hogy én nem akartam ott ülni és felvételizni minden egyes tavaszon, hogy egyszer hátha színész leszek. Azt gondoltam, hogy annyi minden van még, amit ki lehet próbálni.

Szépen meg is találtak a lehetőségek. Ha már itt tartunk: így működsz, ahogy ezt a kudarcot is el tudtad engedni?

Ez is változó. Azt gondolom, hogy nincs kudarcorientált ember. Én nem hiszek benne. Szerintem aki kitalálta, az tévedett. Olyan nincs, hogy a kudarcok vinnének előre, hogy engem az inspiráljon, hogy megint nem sikerült, na, majd legközelebb - ez butaság. Az embernek sikerre, pozitív visszajelzésekre van szüksége. Persze az egy kudarcban is benne lehet, hogyha túléljük. Ott a felvételin pozitív dolog is ért. Azon kívül, hogy az első rostán azt mondták, köszönjük szépen, tessék még kicsit tapasztalni az életből, behívtak egy készülő magyar filmhez szereplőválogatásra. Bizony! De nem lett belőle semmi! Meg is mondom: ez a Csók anyu című film volt.

Imádtam.

Utána én is imádtam, és persze mindig eljátszottam a gondolattal, hogy ez az a film, amiben "majdnem" szerepeltem - ezen jót tudok kacagni!

Csak az a "majdnem" ne lett volna.

Képzeld, ott egy 14-15 éves tinilányt kerestek, és ahhoz meg már túlkoros voltam 18 évesen.

Nesze! Az egyikhez túl fiatal, a másikhoz túlkoros. Most vagy pont azon a helyen, hogy végre minden stimmel! Ha visszapörgetném az életed filmjét, akkor milyen voltál? Sikerorientált? Jól tanultál, hogy örüljenek, vagy azért teljesítettél, mert nem engedted meg magadnak, hogy ne te legyél az első?

Jól tanultam, hogy örüljenek. Nem gondolkodtam még ezen, de így, hogy feltetted a kérdést, azonnal bevillant a válasz az emlékeim kapcsán, hogy minden azért volt, hogy ne okozzak csalódást. Azért tanultam jól, hogy örüljenek a szüleim. Ez nem egy belső kényszer volt, hanem inkább a szülőknek való megfelelés.

Ez viszont mára átrendeződött.

Persze.

De van megfelelési kényszered?

Szerintem már nincs. Mondjuk főzés tekintetében lehet, hogy van, hogy az étel biztosan finom legyen a családnak. Más területen nem hiszem, hogy lenne. Illetve a munkámban igen. Ott magas a mérce, de azt én állítottam fel.

Van ennél följebb? A csúcsműfaját csinálod ennek a típusú újságírói tevékenységnek. Aláírnál egy szerződést, hogy ez marad még húsz évig?

Alá. Így, ott, ilyen formában, ennyi időben, igen. Abszolút alá. Amit most csinálok, az annyira jó és annyira az életem része, otthon érzem magam benne, és szeretném még jobban csinálni. Ha most azt mondanák, hogy kapok egy hatalmas talkshow-t 600 meghívott vendéggel, politikusokkal a rivaldában, vagy bármit, én azt mondanám, hogy nem kérem. Tényleg nem akarok most mást. Ameddig lehet, ezt akarom csinálni!

Akkor én most egy elégedett emberrel ülök szemben?

Igen.

Mit válaszolsz, ha megkérdezik: hogy vagy?

Jól!

És ha azt mondják, hogy bővebben?

Nagyon jól! De tényleg: van munkahelyem, azt csinálom, amit szeretek, és amiben nagyon jól érzem magam. Napi szinten adhatom magam és a magam ura vagyok. Ez a munka része. Ha pedig a magánéletemet nézzük: megtaláltam életem nagy szerelmét, ő a férjem. Van egy csodálatos lányom, aki - úgy néz ki - megtalálta saját magát a fotózás területén. Van egy csodaszép, 4 éves kisfiam, akibe halálosan szerelmes vagyok. Gondolj bele - hát hogyne mondanám azt, hogy jól vagyok!