A festőnő, aki a képein keresztül állt bosszút

Már Artemisia előtt is festettek nők, sőt korában is sokan munkálkodtak. Mégis ő volt az első, akit műveiért megfizettek, elismertek, annak ellenére is, hogy nő volt. Ebben az időben nem volt divat fejet hajtani a női munka előtt, neki mégis sikerült, ami másnak még nem: a mai napig elsőként emlegetik.

Artemisia 1593-ban született Rómában. Művészi tehetségét volt honnan örökölnie, édesapja ugyanis a neves festő Orazio Gentileschi volt. A híres apának több gyermeke is született Artemisiát követően, akikkel kivétel nélkül megismertette a festészet csodáját. Műhelyében tanította rajzolni, színt keverni és a nagymester, Caravaggio módjára festeni a kicsiket, akik közül Artemisia bizonyult a legtehetségesebbnek. Csodásan bánt a színekkel, finoman rajzolt, merészen valósította meg álmait a vásznon, arról már nem is beszélve, hogy apja baráti társaságának köszönhetően kora legkiválóbb művészeivel, festőivel volt körülvéve, akiktől rengeteget tanult, sok segítséget és iránymutatást kapott. Sikeresnek született, nem vitás. Első önálló festményét (Zsuzsanna és a vének) 17 éves korában fejezte be. Témájának a házas és erkölcsös Zsuzsanna történetét választotta, akit szépsége miatt két vén kujon megkívánt, majd megpróbált elcsábítani, de tervük kudarcba fulladt, a végén pedig lesújtott rájuk Isten és a törvény haragja. Festménye elkészítésében apja is segítségére volt, aki elragadtatással szemlélte gyermeke remekművét. Artemisia azonban tehetsége ellenére sem került be a Művészeti Akadémiára, ahová mindennél jobban szeretett volna bejutni. Édesapja úgy gondolta, nem árt, ha egy másik híres festő is oktatja lányát, ezért felbérelte Agostino Tassit, aki főként tájképeiről volt híres. Egészen addig.

Ma a világ csak úgy emlékszik vissza rá, mint a kegyetlen férfira, aki megerőszakolta Artemisiát 1611. május 6-án. A lány azonnal elmondta apjának, hogy mi történt vele, aki érthető módon égtelen haragra gerjedt. Tassi azzal próbálta meg enyhíteni bűnét, hogy felajánlotta, feleségül veszi a lányt, azonban erről az apa hallani sem akart és amúgy is kiderült, hogy Tassi már régen nős volt. Feleségét szintén erőszakos úton szerezte. A dühödt apa feljelentette a férfit, amivel egy hosszú hónapokig tartó per vette kezdetét. A per ebben az esetben a teljes megaláztatást jelentette a lány számára, akit Tassi prostitúcióval vádolt. No, erre már a közvélemény is felkapta a fejét, hatalmas botrány kerekedett Rómában. Artemisiát különféle nőgyógyászati vizsgálatnak vetették alá, majd pedig szó szerint kínzásnak. Úgy tartották ugyanis, hogy csakis az mond igazat, aki egy ilyen kínzás után is ugyanazt állítja, amit előtte. A kínzás közben főként a kezét bántották különböző módon, például bőrszíjakkal lekötötték az ujjait, majd folyamatosan elszorították azt, ami lássuk be, különösen kegyetlen egy festővel szemben. Nem elég, hogy szegény lányt megerőszakolták, még utána is ilyen megpróbáltatásoknak tették ki, csak hogy bizonyítsa ártatlanságát. A tárgyalás 7 hónapig tartott, ezalatt pedig Artemisia jóhíre teljesen tönkrement, mindenki róla beszélt, botrány tárgya lett, pedig szegény nem tehetett semmiről. A vizsgálatok végül bebizonyították, hogy a lány igazat mond, és nem prostituált, valamint hogy tényleg megerőszakolta a férfi, akiről az is kiderült, hogy nem ez volt első ilyen cselekedete: jó ideje erőszakos szexuális viszonyt folytatott sógornőjével. Kiderült az is, hogy Tassi készült rá, hogy megölje feleségét, sőt arra is, hogy kirabolja munkaadóját, Oraziót. Mindezért (erőszak, családon belüli erőszak, gyilkossági és rablási szándék) a bíróság 1612. november 27-én elítélte Tassit, tessék kapaszkodni, egy év gályarabságra, de valahogy még ezt is sikerült megúsznia. Hát, igen. Nem becsülték valami sokra a nőket ezekben az években, ebből az ítéletből tisztán látszik.

Artemisia művészetén örökre nyomott hagyott a vele történt szörnyűség. Minden képe egy festett sikoly, annak a jelképe, mennyire megveti a férfiakat, mennyire fél tőlük, miközben a vesztüket akarja. Biztos vagyok benne, hogy sok tehetséges festőnő élt előtte is, de azért nem lettek ennyire ismertek, mert a témaválasztásuk nem haladta meg egy gyümölcsöskosár csendélet vagy egy virágos kert ingerküszöbét. Artemisia viszont bátran festett komor hangulatú, komoly témájú képeket, többnyire olyanokat, ahol nők gyilkolnak tehetetlen férfiakat. Előszeretettel ábrázolt bibliai történeteket is, ami eddig csak férfiak kiváltsága volt. Képeinek főhősei gyönyörű, erős, önmagukat megvédeni tudó nők voltak, olyanok, akikké Artemisia válni szeretett volna az elszenvedett erőszak közben és után is.

Róma népe nem felejtett. Hiába mondták ki Artemisia ártatlanságát, szegény lánynak mennie kellett a városból. Egy ilyen meghurcoltatás után ugyanis aligha akadt olyan kérő, aki szívesen vette volna feleségül. Nagyon igazságtalan ez az egész, nem vitás. Édesapja mégis talált számára egy férjet, igaz, rangon alulit. Egy tehetségtelen firenzei festő, Pietro Vincenzo vette feleségül Artemisiát, majd sietve Firenzébe költöztek. A párnak idővel egy lánya és három fia született, de csak kislányuk, Prudenzia élte meg a felnőttkort. A házaspár élete nem volt felhőtlen, sokszor veszekedtek, pénzügyi nehézségeik voltak. A festő ráadásul nem bírta elviselni neje olykori hűtlenségét, és hogy Artemisia ezerszer tehetségesebb, mint ő. Olyannyira, hogy Firenzében az Akadémia is a tagjai közé fogadta, ami igen nagy kiváltság volt. Artemisia rengeteg kiváló művésszel ismerkedett meg, barátkozott össze, többek között jó barátja volt Galileo Galilei és Michelangelo unokaöccse is. Élete munka fronton nagyszerűen alakult, sok megbízást kapott, festményeit elismerően fogadta a közönség és a szakma is, férjével viszont végérvényesen elmérgesedett a viszonya. Így Artemisia egyetlen élő gyermekével, Prudenziával visszautazott Rómába 1621-ben, hogy újrakezdje az életét, ami végül nem sikerült. Róma, úgy tűnik, tényleg nem felejt. Artemisia beléphetett az Akadémia tagjai közé, sok befolyásos barátra tett szert, mégsem kapott igazán jövedelmező megbízást egyetlen festményre sem. 1627-ben házasságon kívüli gyermeke született a független művésznőnek, egy újabb kislány. A gyermek apjával azonban nem vállalták fel kapcsolatukat, Artemisia egyedül maradt két gyermekével, és végül úgy döntött, elhagyja a várost. A művészetpártoló Velencébe költözött elsőként, majd kis idő múltán, 1630-ban a szintén festőpárti Nápolyba.

Nápolyt igazi otthonának érezte, nagyon szerette, ám egy kecsegtető munkalehetőség miatt Angliába utazott, hogy apjával közösen dolgozhasson I. Károly angol király udvarában. A királyné greenwichi palotájának a mennyezetét kellett megfesteniük, amit apa és lánya örömmel elfogadott és nagy lelkesedéssel vetett bele magát a munkába. Kettejük festészete mindig is olyannyira hasonlított egymáshoz, hogy nehéz megmondani festményeiket látva, hogy apa vagy lánya alkotását csodáljuk. Így, amikor Orazio 1639-ben meghalt, lánya nagyon szomorúan ugyan, de akadály nélkül tudta befejezni életük művét. A munka végeztével visszatért Nápolyba, ahol férjhez adta mindkét lányát, tovább alkotott, majd 1653-ban elhunyt. Lánya, Prudenzia is követette anyját, festőnő lett.

Így élt tehát a barokk festőnő Artemisia Gentileschi, akinek sikerült: első volt valamiben. Igaz, ehhez szörnyű tragédiát kellett átélnie, elvesztette becsületét, jó hírét, de legalább a neve örökre fennmaradt szomorú, bosszúálló műveinek köszönhetően. Sőt, elérte azt, amit sokan nem: már életében elismerték zsenialitását egy férfiak uralta, erőszakos világban is.