Csonka András: Anyu, ugye hallasz? „Milyen orra lehet, ha az enyém után áhítozik?!”

Szia, anyu! Tudom, igen, létezik levéltitok, és egyáltalán nem illik beleolvasni más levelezésébe, sőt oltári nagy tahóság, de hidd el, létezik olyan helyzet az életben, amikor nemhogy kellemetlen lenne ez, hanem egyenesen megkérnek rá, hogy tedd meg.

Ne, most nem arra gondolok, amikor a suliban az egymásnak dobált papírfecnikre írt csacsogásunkkal lebuktunk, és a tanár felolvastatta a többiek előtt az egészet. Ez az egész most sokkal izgalmasabb volt.

Egy különleges este, melynek címe: Beszélő levelek. Ismert emberek, politikusok, művészek, magánemberek egymásnak írt levelezéséből olvastak fel kiváló kollegáim, és én moderáltam az estét. Elképesztően izgalmas szembesülni azzal, mit írt Kennedy özvegye férje temetése után Hruscsovnak, vagy hogy Bette Davis hogyan reagált memoárkötete végén nyílt levélben lánya támadásaira, vagy hogy hogyan epekedik egymás után a háború által szétválasztott szerelmespár.

Az estet lezáró levélfolyamban már személyes érintettségem is volt. Nagyjából 10 éve jelent meg egy könyv, ami egy – mint később kiderült – nem létező kisnyugdíjas, Enki Sándor különböző szolgáltatóknak, intézményeknek, hírességeknek írt leveleiből és az azokra épült válaszokból állt össze. Egészen abszurdnak tűnő ötletekkel bombázott mindenkit az Elműtől az Állatkertig, és mint utóbb napvilágra került, az egész ötletgazdája Friderikusz Sándor volt, aki két humoristával íratta meg a leveleket. Persze sokan egyáltalán nem reagáltak, a könyvben ezt is nyilvánosságra hozták.
Én is emlékszem a pillanatra, amikor anno kézbe vettem az akkurátusan felbélyegzett, válaszborítékkal ellátott levelet, ami „Enki úrtól” érkezett a Kökörcsin utcából, és elmesélte benne, hogy egész életében szimpatikus, megnyerő pasi akart lenni, amilyennek engem tart például, és arcvonásaiban is tulajdonképpen rám szeretne hasonlítani.

Emlékszel anyu, mennyire ledöbbentem az egészen? Nem lehetett eldönteni, hogy ez vicc, vagy valóban komoly. Mindenesetre válaszoltam, nehogy már én törjem össze az álmait, ha mégis frankó az egész. Persze elég ironikusan fogalmaztam, hogy azért legyen nyilvánvaló, hogy értem én a viccet, ha arról van szó.

Papp János kollegám olvasta fel Enki úr sorait, és én is sorra kerültem válaszommal, amiről anno végképp nem gondoltam, hogy egy műsor része lesz a nyilvánosság előtt. Például az a záró mondatom: „azt már végképp nem értem, önnek milyen orra lehet, ha az enyém után áhítozik.”