Nyílt levél a gyermekeiket egyedül nevelő anyáknak

Olvasónk írását változtatások nélkül közöljük.

Édesanyák, ti, akik egyedül nevelitek gyermekeiteket, tudom, milyen nehéz, de van remény! Annak idején én is egy nem túl könnyű házasságban éltem, egyedül vittem a vállamon a családfenntartás, gyereknevelés és a ház körüli teendők terheit egyaránt.

Hitetlenkedve hallgattam a történeteket egy másik anyáról, aki új párt talált, és a pótapuka tiszta szívből szerette a gyermekeit, és szívét-lelkét kitette a családért. Évekig éltem ebben az életem végéig tervezett, nem jól működő közösségben, és hittem, hogy egyszer megváltozik minden, úgy gondoltam, köteles vagyok mindenáron biztosítani az apa jelenlétét, vágyón reméltem, hogy nemsokára könnyebb lesz.

A szívem szakadt meg, hogy nem vagyunk boldogok, nem voltak veszekedések sem, ennél sokkal szörnyűbb volt, úgy hívják, közömbösség. Tudtam, ha mi, felnőttek nem vagyunk boldogok, a gyermekeink sem lehetnek. Megbeszéltük, hogy elengedjük egymást, és esélyt adunk a boldogságra.

A gyerekek sírtak az apjuk után éjjelente, én meg a gyermekeim szomorúsága miatt gyakran elbizonytalanodtam, jól tettük-e? Azt tudtam, bárkit is sodor elém a jövő, a legfontosabb az lesz, tudja-e majd szeretni a gyermekeimet, és ők vajon viszontszeretik-e? Akarja-e majd velük az időt, vagy ő is elmenekül a felelősség elől? Aztán megismerkedtem valakivel egy amatőr művészeti oldalon, ahol mindketten publikáltunk. Éreztem, hogy ez valami más, és nem egy fellobbanás.

Ma ő a társam, a gyermekeim nevelőapukája, aki nagyon szereti őket.

Megtudtam, mi az, hogy gondoskodnak rólunk, hogy közösen cipeljük a terheket, és közösen is osztozunk a boldogságban. És igen, valóban nem ő nemzette őket, nem is akarja átvenni az édesapjuk helyét! De egy apát nem a hímivarsejtjei tesznek igazi apává, azok csak jogokkal ruházzák fel, igazi szülővé a gyermekeinkkel vágyón, szeretve eltöltött idő, a melegszívű gondoskodni akarás érlel bennünket...

Egy anya