Peller Mariann: Az ember tudata pár héttel a fizikai élete vége előtt kitágul, jönnek az információk

Számomra sem volt ismeretlen ez a történet, mégpedig azért nem, mert a nagypapám, édesapám apukája is kórházban töltötte az utolsó napjait. Amikor az édesapám bement hozzá, hogy meglátogassa, így szólt hozzá: Hanzikám, hozd már be, légy szíves, a szabadságos levelemet! Erre édesapám önkéntelenül azt felelte: itt van, édesapám, itt van a fiókban. Mire a papa láthatóan megnyugodott. Két napra rá ő is elment. Mélyen belém ivódott ez a szép történet, pedig gyerek voltam még akkor, tizenhárom éves.

A fent említett két példa két idős, igen szép kort megélt ember útjának végét írja le. Mindketten érezték, hogy közel a földi életük vége. Mindketten egy-egy szép, számukra tökéletesen érthető, szimbolikus képet kaptak, arra vonatkozóan, hogy hamarosan útra kell kelnie a lelküknek. Az egyik egy repüléshez hasonló képet kapott, márpedig ilyen lehet, amikor a testet levetkőzve, a fizikai sík nehézségeitől, fájdalmaitól elszakadó lélek elindul – felfelé – a mennyországba.

Az én papám pedig a szabadulás képét kapta mint szimbólumot. Papa harcolt a második világháborúban, miközben a mamám az elsőszülött kislányukkal, aki akkoriban karon ülő volt, várta haza őt, és igyekezett túlélni azt a szörnyű időszakot. Amikor papa mellett felrobbant egy gránát vagy akna (nem is tudom pontosan, melyik), légnyomást kapott a füle, és megsüketült. Ezért hazaengedték, és ehhez megkapta a szabadságos levelét, amit minden erejével őrzött, hogy nehogy újra a borzalmak közelébe irányítsák. Hosszú hetekig tartott, míg gyalog, étlen-szomjan, erdőkön-mezőkön, szabad ég alatt éjszakázva, de hazaért – szinte tökéletesen épen, egészségesen. Mélyen beleéghetett ez az emlék a papám lelkébe, ha éppen ezen keresztül kapta meg a legfontosabb üzenetet, élete végén: hamarosan indulhat.

De olyanról is hallottam, aki szinte médiummá változott, és pontos leírást, sőt megoldást tudott adni, a szerettei egy-egy élethelyzetére. Az agy ilyenkor már nem tudja szétválasztani a beszűkült fizikai valóságot a kitágult tudattal befogadható szellemi valóságtól. Állítólag valamikor, az Aranykorban éppen így működött az ember, képes volt, a közelgő halál fenyegetése nélkül is, átlátni, hallani, érezni a szellemi dimenziókba.

Mi most azonban rosszabb esetben csak legyintünk egyet, mondván: á, már nincs magánál szegény, összevissza beszél... Ha azonban figyelmesek vagyunk, kitárjuk a szívünket ezekre a jelzésekre, és nyitottan, befogadóan, szeretettel viseltetünk az ilyen megnyilvánulások iránt, akkor egészen konkrét betekintést kapunk abba, hogyan adják a lélek tudtára, hogy hamarosan lejár a földi ideje, és végre újra hazatérhet.