Szexeljünk egy nagyot - az elhagyott pasi naplójából

Ebben a helyzetben - szoros napi kapcsolatban a szófukar plüssállattal és egy éveken át bántalmazott, lelkileg sérült, bár roppant szép ifjú anyukával - persze sikerült rám telepednie még valakinek, akivel viszont én nem akartam ágyba keveredni. Irinát, az egyik tévécsatorna szerkesztőjét már régebben ismertem, de aztán volt egy jókora pauza. Korombeli, nagydumás csaj, orosz felmenőkkel. Plusz kapcsolati balfogások tucatjaival. Házasságomat említettem, amikor még az első találkozás idején azzal jött: kúrjunk egy nagyot. Hát, ennek aztán a házasság totál értelmezhetetlen fogalom. Kérdezte: miért gátolná az arra kedvet érző felnőtt embereket a kamatyolásban? Akkor belemondtam az arcába: én arra vele egyáltalán nem érzek kedvet, de ráadásul szerelmes is vagyok a feleségembe. Úgy ledöbbent, hogy tizenakárhány évig csak párszavas beszélgetések estek közöttünk, ha véletlenül összefutottunk.

Igen ám, de ez az ország egy falu. Még ki sem hűlt mellettem Petra helye, amikor Irina felhívott: "Válsz!" Bejelentette, nem kérdezte. Irina úgy lett része napjaimnak, hogy Rebekával ellentétben azt fújta: Petra után kinyílik előttem a világ, szupercsajok tucatjaival. Világos, hogy magát is közéjük sorolta, de ezúttal kivárt. Csak dumált és dumált. Szavaiból pedig kirajzolódott egy szuperhím, ami még akkor is imponált, ha amúgy tapasztaltam: közöm sincs a faszihoz. Hiszen még azok a nők is - épelméjűekre gondolok - tartották a távolságot, akik korábban jelezték: bejönnék, ha akarnám.
A magány kiöli a vonzerőt. Megszűnik az a pozitív kisugárzás, amelyet viszont egy harmonikus párkapcsolat ugyanúgy felerősít, mint a magabiztosan vállalt függetlenség. Ráadásul a magányos embernek raklapnyi hülyeség jut az eszébe. Nekem például - egyebek közt - az a kapitális baromság, hogy én alighanem csak házasságban lehetek vonzó. A miérteken akkor még nem agyaltam, és az ellentmondás sem tűnt fel: ha csak egy házasságban vagyok vonzó, akkor miként nősülhettem meg egyáltalán, hiszen Petra előtt nőtlen voltam. Hahó, öcsi!

Könnyű belecsontosodni a lúzer tudatba. Úgy érzed, még a pékek is csak a győztesekre gondolnak, amikor gubbasztasz otthon az elszáradt fél veknik között. Miért nem sütnek szép, egész, egyszemélyes kenyeret? Vagy ha sütnek is olyasmit, biztos nem abból a fajtából, amelyik korábban a kedvenced volt. A vesztes érje be azzal, ami jut. De azért van remény. Ha képes vagy megállni egy ponton - igyekszel a munkádra koncentrálni, mackó visszakerül a szekrénybe, és dafke megveszed a kedvenc kenyered -, akkor a természet teszi a dolgát, és idővel a legnagyobb hülyeségeket is kirostálja a fejedből. Majd szépen, normálisan eljuthatsz oda, ahová ösztöneid is vinnének. Egy kedves, megértő nő karjai közé. Azt most hagyjuk, hogy nekem mennyi idő kellett ehhez. Kimondva nem kevés. Amúgy csak másodpercek az emberiség történetében.