Büdös csikkek, gyerekkori démonok - az elhagyott pasi naplójából

Amikor például azt a karaktert hozza, amelyikről azt hiszi a jámbor, hogy pont olyan, amilyennek akkor képzeled, amikor a legrosszabbat gondolod róla. Ebben is van rendszer, csak dettó beteg.

Petra annyit üzent karácsonyi ajándékként Norvégiába: "Elmentek ti mind a pi...ába."
Saci, a húgom adta át, amikor felhívott. Bántott, hogy Petra fukar, kompakt üzent az egész famíliának, semmi személyes, mint például: " A bátyád meg plusz a halál fa...ára."

Csak velem élt tizenöt évet, nem a nénikémmel. Utóbbi ebédre invitálta párszor, pl. amikor diplomázott az orvosin, mert a saját édesanyja más irányilag volt éppen. Ha már, akkor legyen itt ez is.

Na, de értettem én, hogy mi van. Petra a norvég utam előtt e-mailezett: írjuk össze, kinek mi kéne a kéróból, aztán vinné, ami jár. Jelezte azt is, mikor jönne rámolni. Visszaírtam: külföldön leszek, különben sem tudom még, mit szórnék ki a múltamból. Hagyjuk a dolgot Jézuska utánra. Nem tetszett neki, én meg beláttam: fél éve külön vagyunk, jár neki pár komolyabb darab is.

Nem listáztam, de ajánlottam, Saci segít rámolni, amíg én Lacinál vagyok Norvégiában. De Saci is olyan hülye bír lenni, mint én. Megdumálta Petrával, pakoljon egyedül. Gondolta, Petra úgysem rámolja ki a lakást, nem a perzsát, hifit akarja sebtében kikarmolni a nappaliból. Petra is hűtötte, nyugi, csak személyes cuccokról van szó. Mondta, neki is volt gyerekszobája, tudja, mi merre, meddig.

Sacinak utóbb mindjárt szemet szúrt a perzsa meg a hifi hiánya. És eltűnt még egy s más, amiről talán illet volna előbb szót ejteni. Elég hozzá, Saci totál kész volt. Én, aki megengedőbb vagyok, utóbb még érteni is véltem, milyen logika szerint tisztogatott Petra. Tudtam, mit miért gondol magáénak, elvben nem is volt annyira unfair.

Csak hát a gyakorlat: sebtében és sunyin. Meg a hátrahagyott, mosatlan kávéscsészék, egymásra hányt szemeteszsákok, kiürítetlen hamutartók. Petra amúgy nem is bagózik, tehát kollektív - család, barátok, mentőtisztek? - volt a ciki.

Nem csoda, hogy amikor Saci a behatolást követően - meg azután, hogy kitakarított helyettük - újra hívta Petrát, kapásból azzal nyitott: ha volt is gyerekszobája, be bírta-e lakni, nem lötyögött-e rajta pöttyet? Erre jött a válasz: "Elmentek ti mind a pi...ába!"

A nő, akivel tizenöt évet éltem, az akkor sem fogalmazott volna ilyen üzenetet, akkor sem pucolta volna ki így az otthonomat, ha nem is volt teljesen azonos azzal a nővel, akinek én tizenöt éve vetítettem. Csak hát volt még itt egy plusz dimenzió, mert az mindig van, és még jó, ha csak egy. Szóval, arról is volt lövésem, hogy Petra mennyire retteg, hogy egyszer csak kiderül: diplomák és csúcskarrier ide vagy oda, neki semmi keresnivalója a családban, a sok bolondos, regulákat nehezen viselő, művész- és afféle emberek között.

Egyszer csak kisszerűnek és irritálóan egyszerűnek láttatjuk majd őt valamilyen végzetszerűen bekövetkező eset kapcsán. (Például, ha félreizél, gondolhatta, esetleg.) Sokszor próbáltam lehozni erről a paráról, mondtam, otthonról kapta, nem tőlem, de vékony jég volt, nem jutottunk messze, ha szóba jött.

Asszem' sok mindentől meg lehet szabadítani valakit, de a gyerekkori démonjai olykor fontosabbak, mint az első plüssmaci. Szóval, Petra annyira be volt tojva, annyira félt az esetleges megvetéstől, hogy addig buzgólkodott, amíg akár rá is szolgálhatott volna.

Csakhogy amikor végre hazahúztam Norvégiából, és megálltam a szellős nappaliban, csupán annyit éreztem: megszakad a szívem, hogy Petra végül csak lepucolt abba a mélységbe, ahol amúgy semmi keresnivalója.