Szex és emberhalál - az elhagyott pasi naplójából

Az ünnep vasárnapján Petra tesója jött át a pasijával, én főztem, ültünk volna az asztalhoz, amikor csöngettek. A szomszédnak rémlett, hogy Petra orvosit is végzett, kérte, szaladjon vele. Hallottuk később, mentő is érkezik, de Petra csak egy óra múlva bukkant elő. Sápadtan, könnyesen. Tragédiát élt meg a feltámadás ünnepén. Harminc sem volt, akinek megállt a szíve. Genetika, magyarázta Petra, de akkor is...

Vendégeink elmentek, mi meg csak ültünk a kanapén, simogattam a kobakját, újra és újra meghallgattam, hogyan próbált visszahozni az életbe egy embert, mindent beleadva. Szipogva mesélte, hogy a profi mentősök szerint sem tehetett volna többet. De hiába. Mesélt és sírdogált, újra és újra lecsókoltam a könnyeit. Minden más elvesztette a súlyát, magánbajaink lényegtelennek tűntek, régen éreztem már ennyire, hogy összetartozunk.

Hat héttel később hagyott el. Két hónapig zsibbadtan agyaltam, vajon kivel, kiért. Ő azzal passzolta a témát, hogy mindegy, nem lényeg, valaki van, de valójában egyedül lakik egy barátnője szabad kérójában. Gondoltam, Amerikából is az üres kéróba tért vissza. A valaki meg biztos ott látogatja. Ki lehet?

Aztán egy közös havercsaj elpöttyentette, hogy a valaki orvos, Petra elmondta neki. Még csak nem is orvos, közölte aztán a legjobb barátnője, amikor kértem, dumáljunk kicsit. Rövidre zárva: húsvétkor az egyik mentőtiszt nem csupán Petra reanimációs technikáját találta figyelemre méltónak, hanem egyéb képességeit is. Már akkor összebútoroztak, amikor Petra engem még mással vakított.

Biztos van abban poézis, amikor a multicég kétdiplomás felsővezetője ifjú, egészségügyi szakápolóval esik szerelembe. Bár fura stichet ad a dolognak, hogy a fékezhetetlen érzelmek feltámadás napi haláleset kapcsán törnek elő, miközben, ráadásul, a lángra gyúlt ifjúasszony öregecske férje - lófaszt öregecske - párja rokonait vendégeli. Volt ötletem, mi sülhet ki ebből, ha elhalkulnak találkozásuk himnikus dallamai. (Amelyekbe már az elején belereccsent néhány fals hang, hiszen nem tiszta játék orvosnak hazudni azt, aki nem az.) Számomra mégis inkább közös tegnapjainkat illetően vetődtek fel kínos kérdések a történtek miatt.

Mit tartott ő értéknek abból, amiről én azt gondoltam közös érték - erkölcsi csacskaságokra gondolok -, és mekkora pokolnak élhette meg házasságunk szerintem legfeljebb hűvösebb - na jó, fagypont közeli - hónapjait, ha képes volt ekkora fejesre az ismeretlenbe, amely ismeretlenről annyit ő is gyaníthatott: mélyében nem lesznek olyan védőhálók, amelyekhez tizenöt éves kapcsolatunkban szokva volt. Fagypont ide vagy oda. Oké, tudom, ha nem élünk éppen rázósabb hónapokat, a megszokottnál akkor is izgalmasabb lehetett volna a kaland. Így meg aztán, na, ugye.

Másfelől hoppácska van, mert azért ebből így is adódik egy sor újabb csacska kérdés. Kivéve azt az eshetőséget, amelyben életünk irányítását - tudtunkon kívül - olykor felsőbb erők vagy különös észjárású dán filmrendezők veszik át. Ami és ahogy történt, abból mindkettő következhetne. És akkor persze nincs miről beszélni, az fátum. De amely eshetőséget viszont mégis inkább kizárnék.

Volt tehát mit átgondolnom, nem is ment egyik napról a másikra. Magányom első karácsonyát a varázslatos Norvégiában töltöttem. Töprengéshez tökéletes vidék. Ráadásul ott él az unokabratyóm, Laci, akit nem sokkal előbb, huszonhárom év után hagyott el a felesége. Laci szerint saját neme iránt vonzódó férfiért. De az éppen úgy nem lehetett véletlen, ahogy az én párom lépése, lelépése sem.

Szóval, csak azt akarom mondani, hogy mielőtt számon kérnénk egymás hülyeségeit, illik belegondolni, mennyiben vagyunk azok okozói.