Néha mellettem áll a meg nem született kislányom

"Ahogy az az ilyen történetekben lenni szokott, én is felelőtlen, gondtalan és igencsak szabadszellemű 18 évesként kerültem abba a helyzetbe, amelytől minden nő retteg. Halálosan szerelmes voltam Andrásba, aki csak a szeretőjének használt. Soha nem vállalt fel, és nem tervezett velem közös jövőt, de sokszor még jelent sem. Én persze teljesen odavoltam az érzéstől, hogy egy ilyen jó pasinak én kellek, és hogy egy ekkora csodaférfi pont velem akar szexelni. Kár, hogy velem párhuzamosan általában mással is akart. Sajnálatos módon képes voltam mellette mindenről megfeledkezni. Még a védekezésről is."

"Mikor kiderült, hogy baj van, már azelőtt ismertem a válaszát, hogy elmondtam volna neki. Én rögtön tudtam, hogy ez a baba nem születhet meg, mert ő alkalmatlan apának, én magam is gyerek vagyok anyának, és mivel jó eséllyel a kicsi születése előtt magamra hagyna, nem tehetem meg, hogy ilyen terhet rójak a saját családomra. Így tudtam, hogy mi vár rám, és a saját verziómmal járultam a színe elé. Eléggé ledöbbent, majd pedig eljátszotta, hogy csalódottan ugyan, de elfogadja a döntésemet. Belül persze ujjongott, hogy ő sérülése, és felelősségvállalás nélkül ússza meg a kalandot. Egy percig nem biztatott semmire, de ha igent mond, egész biztosan én is úgy teszek."

"Azt vállalta, hogy a dokikhoz elkísér, és hogy állja a költségeket. Eljött velem a kötelező vizsgálatokra és beszélgetésekre is. Egyetlen egyszer sírtam az ágyában, és kérdeztem, tényleg ez lesz-e a helyes választás. Ő szemrebbenés nélkül igennel felelt. Ekkor már tudtam, hogy jól döntök, mert semmit nem akartam akkor már ettől a férfitól, így nem vágytam a gyerekére sem. Undorodtam Andrástól, magamtól és az egésztől is. Emellett önző is voltam, mert tudtam, hogy olyan fiatalon, egy gyerekkel sosem lehet majd olyan életem, amilyet szeretnék. Hogy sosem fogok már kelleni senkinek, nem lesz normális munkám, egzisztenciám, karrierem. Akkor helyette önmagamat választottam. És engedtem, hogy ez az ember helyettem valaki mást pusztítson el."

"Abortuszosként a fülemet, farkamat behúzva közlekedtem a szülészeti-nőgyógyászati osztályon. Egy négyágyas kórterembe kerültem, amit akkor két mindenórás kismamáva, és egy vetélés szélén álló nővel osztottam meg. Arra persze nem volt kapacitás, hogy a beosztáskor figyelembe vegyék az érkezők célját. A szobatársaim semmit nem mondtak, de hallottam, mit gondolnak rólam. Én is csak néztem őket. Amikor fájdalomcsillapítóért könyörögtem, egyedül az egyik pocakos hölgy férje sajnált meg, és hívott be nekem egy ápolót. Ők ketten hamarosan életet adnak majd a gyermekeiknek - gondoltam, a harmadik pedig vérzés miatt rohant be, hogy tisztázza, nincsen semmi baj. Mivel nem kapott biztató híreket, szinte egész éjjel sírt. Én meg csak feküdtem ott a felelőtlen döntésemmel, a méhem pedig kínlódva tágult a másnapi beavatkozáshoz."

"Hazaérkezésem után viszonylag gyakran sírtam. Elképzeltem, hogy kislányom születik, és el is neveztem őt. Kiszámoltam, hogy mikor kellene világra jönnie, és gyertyákat gyújtottam érte. Mivel gyorsan vissza kellett rázódnom az egyetemi kerékvágásba, nem sok időm maradt a sajnálatra, de így jobban el is tudtam terelni a gondolataimat a történtekről. A kórháznak persze a közelébe se mertem menni, ugyanis leginkább magához a helyhez kötöttem a tragédiát. Szerencsére még abban az évben vidékre költöztünk a családommal, így évekig a környékére se kellett mennem."

"Lassan a tizedik esztendő kezdődik meg a 'távozása' óta. Néha elalvás előtt fel-felötlik bennem az emléke, a műtét napján és a kisakkozott születési dátumon pedig általában mécsest gyújtok. Ha sokáig nem jut eszembe, majd egyszer csak mégis, pár percig lelkiismeret-furdalásom van, de nem csinálok gondot belőle. Persze nem azért, mert nem fáj, hanem mert úgy érzem, teljesen békében vagyok önmagammal és a döntésemmel. Az apját a műtétet követő hetekben láttam utoljára. Soha nem nézett többé felém, és tudom, hogyha egy szőke, csillogó szemű gyermek állna most mellettem, mint általában a képzeletemben, ez akkor is ugyanígy lenne. Ő azóta megházasodott, és van egy másfél éves kisfia. Egyszer megkerestem őt a Facebookon, hogy lássam a gyermekével, na, akkor kicsit elszorult a szívem. De nem éreztem azt, hogy az ott az én babám is lehetne."

"A történtek fényében igenis azt gondolom, hogy szerencsés vagyok. Kaptam egy második esélyt a sorstól, ami nem mindenkinek adatik meg. Nem emésztett fel a gyász, és ezzel a súlyos döntéssel is teljes lehet az életem. Szeretnék egyszer gyermeket szülni, de most, 30 felé sem érzem magam és az életemet készen rá. Talán még mindig túl önző vagyok, hogy feladjak önmagamból bármit is. De tudom, hogy 18 évesen nem lettem volna alkalmas az anyaszerepre. "