2025.12.18.
Életművében sok a sötét tónus, de a gyerekeknek írt versei mintha külön fényből születtek volna, tele játékossággal és tiszta lírával. Zelk Zoltán Kossuth-díjas költőnk tragédiákkal, nehézségekkel átszőtt életére emlékezünk szülinapja apropóján.
Gyerekként talán te is hallgattad a Párácska, az Este jó, este jó, a Mackó brummog vagy A három nyúl játékos sorait, amelyek úgy dorombolódtak körülöttünk, mintha maga a költő is mosolyt hordana a zsebében. A valóság azonban ennél sokkal keményebb volt: Zelk Zoltán életét tragédiák, tiltott szerelmek, veszteségek és börtönévek szorítása kísérte végig, miközben két nő szeretetét is mélyen és végzetesen élte meg.
Forrás: Instagram
- Életét Érmihályfalvától (1906. 12. 18.) Budapestig (1981. 04. 23.) a történelem és a személyes tragédiák egyaránt formálták.
- Első versei a Nyugatban jelentek meg, majd olyan kötetek tették ismertté, mint a Csuklódon kibuggyan a vér vagy a későbbi, gyászlíráját összegző Tűzből mentett hegedű.
- A nagyközönség körében talán legismertebbek gyermekversei és meséi, köztük a Karácsonyi ének, az Őszi mese, a Hóvirág, a Varázskréta vagy a Tavaszi dal - ezek máig a legnépszerűbb Zelk Zoltán versek gyerekeknek.
- Felnőtt lírájában gyakran visszatérő motívum a szerelem és a veszteség; felesége, Bátori Irén halála után új költői korszak nyílt számára, melyben megszülettek legismertebb, fájdalmas hangú szerelmes versei.
A tiltott szerelem, ami Zelk Zoltán életében mindent felborított
Zelk Zoltán huszonhat évesen érkezett Jászberénybe, alkalmi munkák reményében. Itt találkozott Bátori Irénnel, akiben életének nagy szerelmét ismerte fel. A románc azonban eleve tiltott volt: Irén épp felszentelés előtt álló apácanövendék volt, Zelk pedig szegény sorból jött, zsidó kántor fia, a szülők számára minden ok megvolt ahhoz, hogy ellenkezzenek. El is tiltották egymástól a szerelmeseket, úgy mint Rómeót és Júliát. Igen, ilyen drámai nagy szerelem volt Irén és Zoltán között, természetesen a tiltás csak fokozta szerelmüket, a lángok még magasabbra lobbantak.
1933-ban titokban összeházasodtak, és megkezdődött az a közös élet, amelyben több volt a nélkülözés, mint a biztonság. Egy társbérletben laktak hét emberrel, gyakran csak Irén énekórái tartották el őket, mégis boldogok voltak, mert egymásba kapaszkodhattak.
Hét emberrel zsúfolódott egy lakásba – így próbált írni
A társbérlet szűk falai között írni egyszerre volt túlélés és csoda. Zelk és Irén egy apró lakáson osztoztak hat másik lakóval: a konyha állandóan foglalt volt, a falakon átszűrődött minden rádiózaj, horkantás és gyereksírás. Minden, amitől egy költő menekülne, ő mégis a papír fölé hajolt és írt. Éjszakánként, amikor a ház végre megadta magát a csöndnek, a kislámpa fényében írta első komoly verseit, miközben az ablak alatt villamos csikorgott. A papírra kerülő sorok mintha rendre utasították volna a káoszt. Irén csendben teát tett elé – a cukrot felezni kellett –, és tudta, hogy férje minden sorral a nélkülözés ellen küzd. A nyomorúság és a költészet ott, azon a pár négyzetméterben élt egymás mellett, és egyik sem engedett.
Börtön, bujkálás, munkaszolgálat: egy szerelmes férfi túlélő levelei
Zelk életét hamar újabb törések szabdalták fel. Miután bevitték munkaszolgálatra, egyetlen napot sem hagyott ki, hogy levelet írjon feleségének. Ezekben nem a költő beszélt, hanem az aggódó férj: „Nagyon-nagyon szeretlek, vágyom utánad, és hiszem, hogy nemsokára együtt leszünk.”
Az együttlétről azonban nem ők döntöttek. Zelket újra és újra behívták, végül bujkálni kényszerült, Irén pedig a saját otthonukban rejtegette a férjét.
A háború vége után úgy tűnt, végre helyreáll az életük: megjavult a viszony a családdal, saját lakásuk lett, Zelk egyre többet publikált. Irén közben ifjúsági regényeket írt. A szerelmük túlélte a nélkülözést, a háborút, a rettegést. De a következő csapást már nem tudták együtt kivédeni.
A börtön, amely mindent elvett
Az 1956-os forradalom mellé álló költőt 1957-ben letartóztatták. Ötven felé járt már, betegeskedett, és minden percben attól rettegett: mi történik odakint az egyetlen nővel, akiért élni érdemes.
A börtönben megvonták tőle a levelezés jogát. Fogalma sem volt róla, hogy Irén súlyosan megbetegedett, majd 1958-ban meghalt. A hírt később az öccse mondta el neki. A temetésre nem mehetett el.
A gyász olyan mély volt, hogy abból született meg később a legendás Sirály, az a vers, amelyet sokan a magyar irodalom legszebb gyászversének tartanak.
Nem láttam holt arcodat, kifosztották gyászomat.
„Megyek az utcán sehova…” – egy férfi, aki már nem tudott hazamenni
Amikor Zelk amnesztiát kapott – felesége halála után egy héttel – szabad emberként tért vissza, csakhogy már nem volt hová. Édesanyja meghalt, a zuglói lakást másnak utalták ki, a költő kéziratait, ruháit, bútorait az utcára pakolták. Fedél nélkül maradt, az utcára került, hónapokig egyik kanapéról a másikra cuccolt, barátok szobasarkaiban aludt, kabátját párnának gyűrve. A város hideg utcáin bolyongott, míg lassan újra helyet szorított neki az élet.
Nőügyek, bohém évek, új szerelem – és a második feleség
A gyász után Zelk évekig sodródott, nem találta helyét, fájdalma alkalmi szerelmekbe sodorta, múló kapcsolatok követték egymást. Bohémen élt, kártyázott, lóversenyre járt, de csak a kín hajtotta, próbált menekülni saját múltja elől.
A hatvanas évek végén azonban megérkezett valaki, aki mellett végre meg tudott pihenni: a nála 25 évvel fiatalabb Sinka Erzsébet irodalomtörténész. Társa, gondozója, felesége lett, és idős korára visszahozta számára azt, amit Irén halálával örökre elveszettnek hitt: a békességet.
Egy élet, amit a szerelem hajtott, és a veszteség formált
Zelk Zoltán egész életében az érzelmei vezették. A tiltott szerelem, a feleség elvesztése, a bujkálás, a börtön, majd a második szerelem mind-mind formálták a költőt, aki 1981-ben halt meg. Sírját ma egy fehér sirály díszíti, méltó jelkép annak az embernek, aki egész életén át próbált utat találni a szabadság.
Ha érdekel az irodalom, ajánlunk még pár cikket:
