Vajon miért tettek ablakot a síremlékre? — Tömegfóbia a viktoriánus korban
2026.01.27.
A misztikus viktoriánus kor társadalmában tömegeket sújtott egy bizonyos fóbia. Az emberek annyira rettegtek attól, hogy élve temetik el őket, hogy temetés előtt a koporsókba jelzőberendezést szereltek.
Ha bárkinek is kétsége lenne afelől, hogy a viktoriánus kor furcsa volt, akkor itt a bizonyíték. A 19. században az emberek olyan mániákusan rettegtek attól, hogy élve eltemetik őket, hogy a temetést szinte már nem is tekintették végső búcsúnak. Ez a fóbia nem csak a koporsóra, síremlékre, de még a temetések menetére is kihatott. Vajon honnan eredt a tömegpánik?
Forrás: Hulton Archive
Tafofóbia: a viktoriánus tömegpánik históriája
Tafofóbiáról akkor beszélünk, ha valaki abnormális mértékben retteg az élve eltemetéstől. Nem új keletű jelenség ez, a viktoriánus korban valóságos kollektív fóbiája volt ez a társadalomnak, amely a korabeli temetkezési szokásokra is kihatott.
Az, hogy a 19. században ilyen mértékben rettegtek attól, hogy élve temessék el őket, nem volt alaptalan, mivel a fejletlen orvostudomány nehézkesen tudta pontosan megállapítani a halál beálltát.
Ezt a valós félelmet azonban számos szóbeszéd, rémtörténet, városi legenda fűtötte, amiben tetszhalott embereket temettek el, hogy aztán a föld alatt másfél méterrel érje őket a hosszú kínhalál. Ez a fóbia a művészeket megihlette, legismertebb példák erre Edgar Ellen Poeművei közül Az Usher-ház bukása, a Korai temetés, valamint a kevésbé ismert A fekete macska című novella.
A New York Times 1885-ben lehozott egy hírt egy bizonyos Jenkins nevű férfiról, akit exhumálásakor hasra fordulva találtak meg, haja egy része kitépve, a koporsó oldalain pedig kaparásnyomok látszódtak. Anne Hill Carter Lee valamivel szerencsésebb volt, 1804-ben a sekrestyés végül megmentette a korai eltemetéstől, amikor hangokat hallott a halottasládából.
Biztonsági koporsó és ablak: prevenció az élve eltemetés ellen a viktoriánus korban
Ez a tömeges fóbia az élve eltemetéstől olyan mértéket öltött, hogy elkezdtek biztonsági koporsókat kikísérletezni. Az egyik leggyakoribb módszer az volt, hogy egy csengőt szereltek fel a sírra, amelyet az elhunyt lábához vagy kezéhez kötöttek. Ha véletlenül élve temették volna el, csak meg kellett kongatnia a csengőt és a sírásó máris ott is termett.
Forrás: Hulton Archive
Az is gyakori volt, hogy légzőnyílást vezettek a koporsó fejrészéhez, hogy ne végezzen fulladás a felébredő tetszhalottal. Bizonyos sírboltokon külön menekülőnyílásokat alakítottak ki, Timothy Clark Smith pedig ablakot tetetett a feje fölé a sírjára 1893-ban, hogy az emberek ellenőrizzék, valóban meghalt-e. Régi angliai és amerikai temetőkben a mai napig megfigyelhetők ezek a csengők.
Híres viktoriánus tafofóbiás volt Hans Christian Andersen és Alfred Nobel is, akik azt kérték, hogy a haláluk után vágják fel artériáikat.
A történelmi források nem említik, hogy ezek a biztonsági koporsók valóban működtek-e, tényleges változást csak az orvostudomány fejlődése hozta el.
Számos kultúrában létezik a többnapos virrasztás szokása, amelynek szintén épp az az egyik fő funkciója, hogy megbizonyosodjanak a halál beálltáról.
