Kóbor János: "A jövőt majd csak kibekkelem" - Szily Nóra interjúja

Mikor volt az a pillanat, amikor rájöttél, hogy milyen sok embernek ad és jelent valamit az Omega? Hol esett le a tantusz?

Istenigazából a '94-es Népstadionbeli koncerten szembesültem ezzel, amikor 2 órán keresztül olyan vihar és özönvíz volt, hogy igazán nem is tudom, hogyan tudtuk végigcsinálni a programot. Mindenki azt hitte, hogy ez csak egy gyors, nyári zápor lesz, de pillanatok alatt a közönség és mi is csuromvizesek lettünk. Akkor egy szólórész közben Presser Picivel álltunk a hangfalak mögött, és azt mondta: "Te, ha én ezt nem látom, nem hiszem el." Fújt a szél, villámlott és 70 ezer ember nem mozdult. Na, először akkor döbbentem rá igazán, pedig ez már a pályafutásunk utolsó harmadában volt, amikor az ember már azon is töprengett, hogy meddig lehet, vagy kell-e ezt még csinálni. Ott valahogy az ütött belém, hogy ezt nem mi döntjük el, mert ha erre ekkora szükség van, és ennyi embernek jelent valamit a zenénk, akkor muszáj addig folytatni, amíg képesek vagyunk színpadra állni. Hogy meddig, azt pedig majd az élet dönti el.

Annak a felelősségébe belegondoltál, hogy amikor a színpadon állsz, és bármit csinálsz, megy veled a tömeg? Lehet ezzel élni és visszaélni is.

Persze! Akkora hatása volt ennek a műfajnak - főleg a hetvenes években -, hogy ezzel nagyon felelőtlenül vissza is lehetett volna élni. Nem azt mondom, hogy forradalmat lehetett volna kirobbantani, de volt már erre példa a történelemben, hogy valaki kiállt és "állítólag" elszavalt egy verset. Mi mindig azt vallottuk, hogy ez nem a mi dolgunk. Egy diákcsíny volt inkább, hogy mi zenekart alapítottunk. Csajozni akartunk. Fiúosztályban, harmadikban szerinted van ennél fontosabb? A sport is jó volt, mert nagyon helyes atlétalányok voltak, csak tudod a 110 gát a csajoknak nem jött be annyira. Úgy éreztük, hogy nagyobb az esély az ismerkedésre - nem sok lehetőség volt rá ugyanis az 50-es, 60-as években -, ha egy gimnázium szalagavatóján játszol.

Ez jellemző rád is? Eltanultad tőle?

Szerintem igen. Velem elég nehéz veszekedni, ahhoz nagyon nagy meló kell, és nem is éri meg. Nem tudok hosszan, direkt, dafke haragudni. Emlékszem, annak idején Presser Pici azt mondta: "Te feltaláltad az abszolút semlegességet, amit nem lehet kibillenteni!"

Édesapádról beszélünk, de azért nagyon meghatározó egy anya is.

Apámmal ellentétben ő az a "mindentől féltünk és aggódunk" típus volt. Tehát ha az ő intelmeit fogadom meg, akkor nem kezdtem volna bele semmibe. Mindenről le akart beszélni. Szerencsére nem sikerült, nem engedtem. Érdekes, hogy az apai nagyapám volt rám a legnagyobb hatással, aki építész volt. Emlékszem, hogy már az óvodás ballagáson fejes vonalzó és rajztábla volt nálam, fehér köpenyt viseltem, hogy én bizony építészmérnök leszek! Végül is máshogy alakult, de van rokonság a két dolog között - az építészet szerintem megfagyott zene. Hát nekem a gőzhalmaz állapot jutott.

Mikor érezted úgy, hogy ez nem játék, hanem az életetek lesz?

Mindig volt egy-egy válaszút. Amikor elkezdődött az egyetem, rájöttem, hogy az rendkívül időigényes, rengeteg a rajz, a feladat. Három verzió volt: a tokiói olimpiára készülni 110 gáton, egyetemen tanulni, vagy zenélni. Én a legkevesebb esélyt az elsőnek adtam, láttam az akkori "fekete párducokat" futni. Lehet, hogy a magyarok között sikeres lettem volna iszonyatos melóval, de végül is ez a verzió kiesett. Maradt kettő. Viszont az Omega akkor indult be. 1962. szeptember 23-a: a második egyetemi év kezdésekor egyre komolyabb nehézséget okozott, hogy teljesítsek az egyetemen. Kiderült, hogy a tanulást, a próbákat, fellépéseket nem lesz egyszerű végigcsinálni, de valahogy azt éreztem, hogy nem baj, a zene ad annyi pluszt, hogy emellett a száraz tudományokkal is foglalkozzak, a diploma pedig kell! Akkor már nyüzsgés volt körülöttünk, éreztük, hogy országos szinten és a Táncdalfesztiválon is el kellene indulnunk. Ez akkora áttörést jelentett, hogy megszületett a döntés: egyelőre ne szocreál épületeket tervezgessünk, mert másra úgysincs esély. Édesanyám átvette a diplomámat - mert épp valahol játszottunk -, betette a fiókba, és abban maradtam magammal, hogy egyelőre inkább Omegázzunk, majd idővel előveszem, ha kell.

50 gombóc is sok. Hogy lehet egy bandának ennyi évig kibírni együtt?

Valószínűleg sehogy. Ezért is van kevés banda. Nemzetközi szinten is csak a Rolling Stonest és minket tartanak számon.

Tolerancia vagy szeretet?

Nagyon fontos a tolerancia. Amikor felállt a végleges formáció, annak épp az volt az erőssége, hogy nem öt egyféle, hanem öt állati különböző ember alkotta, és cipelte a terheket. Úgy állt össze az együttes, hogy az soha nem volt egy szakbarbár zenei csapat, hanem az volt a lényeg, hogy fölmegyünk a színpadra és a közönséggel együtt jó nagy bulit csapunk.

Nézlek a színpadon, ott vagy, mint egy őrült, most meg itt ülök veled, egy kedves palival. Létezik a kettősség? Egy színpadi én és egy visszahúzódó privát én?

Ez abszolút létezik. Nem is akkor, amikor felmész a színpadra, mert olyankor az emberben benne van, hogy na, most jön a feladat, de amikor lelépek a színpadról, ott záróra van, megszűnik, ami addig volt. Van egy automatizmus, ami belém égett, mert igazán én nem akartam színpadi ember lenni. Nekem - hogy egy számítógépes hasonlattal éljek - a színpadon tudatosan ki kellett kapcsolnom a vírusvédelmet. Jöjjön az a vírus! Ott én átalakultam. Bár ugyanaz az ember voltam, de ott teljesen lekötött az, hogy színpadon vagyok. Mindig nagyon fontos volt megtalálni a szemeket a tömegben. Nem is az fogott meg, ha valakinek csillogott a szeme, mert akkor éreztem, hogy rendben van minden, hanem amikor láttam valakin a távolságtartást. Na, akkor azt mondtam, hogy te is fogsz még mosolyogni, majd meglátod! Az volt a legnagyobb dolog, amikor a végén éreztem, hogy mégiscsak nyertünk!

De otthon mit csináltál? Veled milyen volt élni? 39 évig tartott az első házasságod.

Otthon a színpadi élet teljesen ki volt kapcsolva. Emlékszem, hogy egyszer Dani jött haza az általános iskolából, és hozott két képet. Azt kérték, írjam alá. Ő igazán nem is tudta, hogy mit jelent ez. Amikor már nagyobb volt, és épült az Omega stúdió a házban, és látta, hogy kik járnak hozzánk, akkor érezte, hogy ez egy pálya, egy életforma. Nem olyan, mint az osztálytársai élete. Neki ez természetes volt.

Az a házasság véget ért. Milyen érzés visszatekinteni rá?

Amikor Dani született, az Omega akkor dübörgött a legjobban, vele kisgyerekként közel nem tudtam annyit foglalkozni, mint ma Lénácskával. Például hogy én vigyem el az óvodába. Volt olyan, hogy az év 365 napjából szinte 400-at voltunk külföldön. Jöttünk, mentünk. Biztos, hogy nagyon sok negatívuma volt ennek az életformának, de talán ugyanannyi pozitívuma is. Tudod, a távolság néha jót tesz.

Nem volt benned bűntudat?

Nem. Megmondom, miért. Én úgy éreztem, hogy akkor - főleg a magyar viszonyok között - nagyon nagy dolog volt, hogy mi tudtunk mozogni a világban.

Nehéz volt azt a döntést meghozni, hogy annyi idő után mégis új életet kezdesz? Sokat gyötrődtél? Fiatal új feleség, óvodás Léna és egy új élet.

Ennek a váltásnak az lehet a háttere, hogy sok dolog kimaradt az életemből, hogyha nem is tudatosan, de tudat alatt mindenképp ott volt a hiány. Egy biztos, hogy én sem a feleségemet, sem a szituációt nem okolom! A zenekar tagjait az tartotta össze, hogy öt állati különböző ember zenélt együtt. Majdnem 40 év együttélés alatt egy párkapcsolatban inkább az azonosság lesz a jellemző. Dani már kirepült, szülőként elvégeztük a dolgunkat. Lehet, hogy az Omegának köszönhető, de úgy éreztem, én még mindig aktívan akarok csinálni valamit, nem szeretnék szépen megnyugodni, leülni, vegetálni, nyugdíjas lenni. A befejezés és az újrakezdés nem volt durva, inkább megértésen alapult és azon, hogy akkor ne bántsuk egymást. Persze ez nem volt egyszerű és könnyű! Lehet, hogy az én oldalamról talán még önzőnek vagy egyoldalúnak is tűnik, hisz nem ő akarta. Nyilván kellett egy gyutacsnak is lenni, ami ezt egyszer csak beindította, de már lenyugodtak és letisztultak a dolgok, és úgy érzem, hogy ha nem is könnyű munkával, de sikerült elérni azt, hogy ma már megértés van minden irányból. Az elképzelhetetlen, hogy a volt és a jelenlegi feleségem barátnők legyenek, de már nem úgy ellenségek, hogy az egyik a másikat okolná valamiért.

Ez az új házasság és Léna érkezése megfiatalított?

Hát nyilvánvaló.

Ha kimondom, hogy majdnem 70 vagy, elájulok.

Nemhogy majdnem, én május 17-én belelépek a 70-be.

Ez nem lehet!

Én is ezt mondom! Félre is teszem a dolgot, mert nem érdekel.

Ebben a kapcsolatban hány éves vagy?

Hát én mindig mondom, hogy most lassan már hetven, de Zsóka mindig azt mondja, hogy ő semmiféle korkülönbséget nem észlel.

De ő megért téged? Majdnem negyed század különbség van kettőtök között. Egyformán gondolkodtok?

Nem mondom, hogy mindenben. Ő kevéssé ismeri az "átkost" - másképp tanult meg dolgokat, más a természetes számára. Nekem ez az egész bevásárlóközpontos, gyorséttermes, kapitalizmusból rosszul átvett dolgok világa idegen. Ő meg otthon van ebben. El nem tudom képzelni, hogy egy üzletközpontban lévő étterembe bemenjek. Az Apostolokba és a Kispipába annak idején tudtam, hogy miért megyek be. A gyorséttermeket már annak idején Nyugat-Németországban kihúztam a listáról. Nem értettem, hogy egy édes fánkba miért tesznek mindenféle összekutyult baromságot.
Nekem ez a fajta világ teljesen távoli.

Ő tette otthonossá?

Egyáltalán elfogadhatóvá.

Mondd! Az érettségi öltönyöd még rád megy?

Még mindig jó rám, és most, hogy indulnak a bulik, egyre jobban rám fog jönni. Mindig 70-73 között mocorogtam. Eddig nem életkorban, hanem súlyban...

Megy az idő - ezzel viccelődtünk -, zavar?

Nem zavar, mert ha zavar, ha nem zavar - akkor is megy.

Megbékéltél vele?

Az idő szerintem egy ember által kreált dolog, hisz az ember megszületik és meghal. Tehát elvileg van egy idő, amihez köti a létezést, de ez nem fáj, mert az a része sem fájt, amíg nem születtem meg. Tehát körülbelül ugyanerre számítok utána is.

De a jelen jó?

Ha mindig jó a jelen, akkor jó a múlt és a jövő is. Ezért nem engedem a jelent elrontani, mindig harcolok, hogy a pillanatnyi állapot rendben legyen. Lehet, hogy valaki azt mondja, figyelj ide, most meg kell szenvedni a jövőért - dehogy akarom én megszenvedni! Ugyan minek kellene? Nem is biztos, hogy megérem! Most legyen jó, és akkor jó volt a múlt is, a jelen is, a jövőt majd csak kibekkelem! Remélem, szintén jól!